Road Trip: A Halál Völgye

A nagy utazás második állomása a Halál Völgye volt. Nem is lehetne ez nagyobb kontrasztban a Yosemite Nemzeti Park gránittömbjeivel, hűs fenyveseivel és csobogó patakjaival. Az Amerikai kontinens legszárazabb és legforróbb sivatagáról van szó ugyanis. Na de ne szaladjunk előre ennyire a katlanba... 

Már a Sierra Nevadán átvezető háromórás, szerpentineken való kanyargás is érdekes volt. Amikor éppen nem kellett a kormányt görcsösen markolnom, hogy ne forduljunk bele valami szakadékba, helyenként még a tájból is láttam valamit. Tamás, aki az anyósülés kényelméből szemlélte a tájat, erről bizonyára többet tudna mesélni, én azonban csupán az időnként elkapott pár másodpercnyi megfigyelések összefűzésésére támaszkodhatok. A hegyek egyre csupaszabbá és vörösebbé váltak, mígnem egyszer csak átjutottunk a Sierra Nevadán. Mögöttünk a hegylánc kupolái és a vadon, előttünk a nagy semmi. A hegylánc magas vonulatai elzárják az óceán felől jövő esőfelhők útját, emiatt a Sierra Nevada keleti oldala meglehetősen kopár, száraz és gyéren lakott. Olyannyira gyéren, hogy a Yosemite Nemzeti Park és a Halál Völgye közötti 450 km-en csupán két várost láttunk, és egyik se mutatta túlzottan nagy népsűrűség jelét. Elképesztő élmény egy európainak ilyen helyeken járni, órákon keresztül olyan tájon vezetni, ahol csak sziklák, kövek, az út és az ég létezik. Hiába, Amerika nagyon nagy, és a nagy része nagyon kevéssé lakott. 

A két város közül, ami útközben volt, mi a kiválasztottuk a térképen a Bishop nevű, nagyobbnak tűnőt, hogy ott töltsük az éjszakát. Ez a metropolisz vagy öt utcából állt, úgyhogy felkészültünk álmaink megvalósulására: egy Isten háta mögötti helyen egy olcsó, kétes hírű motelben megszállni. Nos, gyanús kinézetű , giccses neonnal megvilágított motel volt pár, csak éppen olcsó nem volt egyik se. Úgy tűnik, a Sierra Nevada keleti oldalára sokan járnak túrázni, és Bishop az egyetlen település, ahol meg lehet szállni...

Miután Tamás és némi alkohol társaságában eltöltöttünk egy kellemes estét Bishopban, kihevertük a tetemes összeg szállásra való elköltését, reggeli moteles muffinnal és Taco Bell-es pisiízű kétliteres kávéval megtankolva elindultunk az ismeretlen felé. 

Valamennyire felkészültünk a Halál Völgyéből, illetve Árpi blogjának (illetve útikönyvének) olvasása is jó támpontot adott, de a helyzet az, hogy semmilyen aprólékos utánaolvasás nem tudott volna minket felkészíteni arra, ami ránk várt. Az észak-dél irányba haladó főút sem volt éppen forgalmas, de a mellékút, ami a Halál Völgyébe vezet egyenesen üres volt. Két órán keresztül 5 autón kívül nem is láttunk mást, csak skarlát köveket, homokot, száraz, tüskös bokrokat meg kaktuszt. Úgyhogy néha mikor meguntuk a szélvédőn keresztül égető napot, és kiszálltunk a kocsiból, hogy közvetlenül is sütessük a bőrünket kicsit, együnk és igyunk. Például ilyen helyeken:

Ahogy haladtunk tovább, a táj egyre csak kietlenebbé és extrémebbé vált.

És végül megérkeztünk a legek legéhez. A Death Valley Amerika legszárazabb és legmelegebb helye. Azt itt mért 56,7 fokos hőmérsékletet csak a Szahara volt képes felülmúlni. Ebben a kietlen, forró, hegyekkel körülfogott katlanban minden a túlélésről szól. Egy rövid ideig végigfutott az agyunkon, hogy talán nem augusztusban kellett volna idejönni, amikor a napi átlaghőmérséklet 45 fok felett van, és  a hőmérő higanyszála gyakran 50 felé is felkúszik. Aztán persze beláttuk, hogy mikor jöjjünk, ha nem most. A park hatalmas, a legnagyobb az amerikai nemzeti parkok közül, úgyhogy sikerült egy légkondícionált autóban vagy fél napot eltöltenünk itt, egyik látnivalótól a másikig furikázva. Néha erőt vett rajtunk a kíváncsiság és kiszálltunk fotókat készíteni. Nekem pár perc is elég volt, hogy a hőháztartásom teljesen kikészüljön az elviselhetetlen melegben és a tűző napon, és ha nem tettem volna a fejemre ezt a kis csinos fehér törölközőt, bizonyára rosszul is lettem volna. 

A völgy a 19. században Kaliforniába igyekvő, de a sivatagban eltévedt aranyásóktól kapta a nevét, akik, hogy rövidítsenek, az útról letértek, de elszámítván magukat, ahelyett, hogy aranyban bővelkedő vízfolyamokhoz értek volna, két hónapig bolyongtak a kegyetlen, forró és száraz sivatagban. Mivel a magas hágókon szekérrel nem lehetett átjutni, levágták a szamaraikat, hogy a húsukat megegyék, a szekereket pedig feldarabolták, hogy a tüzükön megsüssék a szamarakat. Végül elcsigázottan és eléhezve ugyan, de kijutottak a völgyből. A csodával határos módon csak egy öregember halt meg, de ő már a völgybe érkezésekor haldoklott. 

Csodálatos, hogy az élet mindenhol utat tör magának, és még ez a könyörtelen és zord környezet is több száz állat- és növényfajnak ad otthont. A számos szúrós bokron, emlősön és gyíkon kívül még őshonos halfaj (!!!!) is él a park egyik vízforrásában. A legzordabb körülményekhez alkalmazkodtak, megélnek a gyakran 34-35 fokos vízben, aminek sótartalma a tengerének hatszorosa.

A Death Valley látszólag nem is annyira barátságtalan, hiszen jól légkondícionált látogatói központja, illetve kempinghelyei és 1-2 hotel is van itt. Mondjuk azt nem értem, ki lenne képes ebben az eszeveszett hőségben fél napnál többet eltölteni...

A tábla arra figyelmeztet, hogy idén már ketten meghaltak a park területén a szélsőséges meleg miatt.

Kellemes 43 fok a látogató központ pálmái alatt. A tűző napon legalább 45-50 fok volt.

Ha kezdtük volna nagyon otthonosan érezni magunkat, elég volt ránézni a térképre és látni az egyes látványosságok neveit: Rosszvíz, Dante-csúcs, Az Ördög Kukoricása, Az Ördög Golfpályája...

A parkból kifelé menet a Művész Palettáján keresztül vezetett az urunk. Ez nem más, mint különböző ércek által szivárványosra festett holdbeli táj. 

Két hónap helyett fél nap bolyongás után pedig sikerült kijutnunk a völgyből. A völgy kijáratánál már kissé lejjebb kúszott a hőmérő higanyszála, és kellemes 40  fok körül állapodott meg. A kijáratnál egy árkádos-árnyas fehér kisértet bűvik meg a kiégett fű mögött. Halál Völgye Balett és Kávézó. A kávézót és az ajándékboltot üzemeltető tüneményes idős bácsi nosztalgikusan mesél azokról az időkről, amikor még emberek éltek ezen a kies pusztaságon, és egy New York-i balerina a nagyvárost elhagyva itt telepedett le, hogy a zord környezettől és a kemény munkától megfáradt bóraxbányászokat a táncával szórakoztassa. A balerina még ma is él, a Balettet ugyan bezárták a bányák megszünése után, de őt a szíve nem engedte elhagyni ezt a helyet. Ő a szellemváros egyetlen lakója, a balett, a kávézó és a groteszk ajándékbolt tulajdonosa.