2012. október 19., péntek

Első hetem egy laborban

Előző bejegyzésemben említettem, hogy azon kívül, hogy kurzusokat hallgatunk, mindannyian valamilyen kutatómunkát is fogunk végezni. A japán hallgatókat nem számítva ismeretlen nekünk még a Tsukubai Egyetem, sem a tanárokat, sem a kutatási témájukat nem ismerjük. A magyarországi gyakorlathoz képest különlegesnek számít, hogy minket nem úgy vettek fel erre a képzésre, hogy lett volna témavezetőnk vagy kutatási tervünk, illetve nem mondható el az sem, hogy egy hallgató csupán egy tanár felügyelete alá tartozna. A Humán Biológia Ph.D. Programhoz számos tanár tartozik az egyetem Orvosi Karáról vagy a Kémiai és Matematikai Intézetből. A képzés első évében még egyáltalán nem kötelező kutatási témát választani, több helyre el lehet menni tapasztalatot szerezni. Ennek része a Basic Experiments in Human Biology nevű tantárgyunk (Alapvető kísérletek a humán biológiában), aminek során mindenkinek lehetősége nyílik arra, hogy négy, kiválasztott laborban eltöltsön egy hetet. A laborok befogadóképessége korlátozott, illetve hogy elkerüjék az emberek aránytalan eloszlását, mindenkinek egy hat nevet tartalmazó kívánságlistát kellett eljuttatnia a programunkért felelős mindenható professzornak, aki aztán eldönti ki, hova mehet. Nem véletlenül írom, hogy mindenható. A japán munkahelyeken, így az egyetemeken is nagyon fontos szerepet tölt be a hierarchia, úgy mint az idősebbek, tapasztaltabbak tisztelete, a felettesektől való erős függés vagy éppen a felettesek korlátlan uralma az alattuk elhelyezkedőkön. Ami a mi mindenható professzorunkat illeti, azt hallottam gyakorlatilag mindenbe van beleszólása: eldöntheti kinek mit kell csinálnia, embereket állásáról dönthet vagy éppen arról, valakinek elfogadják-e a doktori dolgozatát. Nos, ő határozott arról, hogy melyik négy laborba mehetek el az elkövetkező hetekben. Egy furcsaságot leszámítva olyan helyeken leszek, amiket megjelöltem, így nagy izgalommal vágtam bele az elkövetkező hetek munkájába.
Az első laborban, ahova elmehettem, a fehérjék sejten belüli lebontásának mechanizmusával és szabályzásával foglalkoznak. Ez egy nagyon fontos és érdekes terület, mivel igen szerteágazó vonatkozásai vannak, számos betegség a fehérjék lebontásának zavarából ered. Csak hogy a legismertebb példákat említsem: a daganatos betegségek vagy az Alzheimer-kór is ide sorolható, de ezen kívül még rengeteg ilyen létezik. Olyannyira fontos területről van szó, hogy a 2004-es kémiai Nobel-díjat ennek a rendszernek a felfedezéséért itélték oda, többek között a magyar származású, izraeli biokémikusnak, Avram Hershkonak. Az új, szabályzó fehérjék felfedezése napjainkban is az egyik legfontosabb és legtöbbet idézett kutatási területnek számít. 
A professzor nagyon kedves volt velünk. Az első napot egy kis előadással kezdtük, melyben röviden beszélt a téma elméleti hátteréről, majd arról, ő milyen kutatásokat végez. Az idő további részében már a kísérletezésen volt a hangsúly. 
Mint mondtam, ezen kurzus során az adott témához kapcsolódó alapvető kísérleteket végzünk, hiszen egy hét alatt nem lenne esély arra, hogy saját projektbe kezdjünk. Ez azonban nem jelentette, hogy unatkoztunk volna. Én különösen nem, mivel Szegeden soha nem végeztem biokémiai vagy molekuláris biológiai kísérleteket, így nekem itt minden teljesen új volt. 
Nos, az első két nap történéseit mind nagyon élveztem. Tanulmányoztuk például, hogy különböző rákellenes szerek hogyan fejtik ki a hatásukat, illetve hogyan hatnak a sejtek DNS-ének szerkezetére. Aztán volt olyan kísérlet is, amikor mesterséges géneket juttattunk emberi hámsejtek tenyészetébe, melyekről olyan fehérjék íródnak át, amik specifikusan képesek sejtszervecskékben, például mitokondriumban vagy lizoszómában felhalmozódni és ott fluoreszkálnak. Nagyon érdekes élmény volt mindezeket fluoreszcens mikroszkóppal tanulmányozni, és élőben látni, ahogy a rikítós zöldre szinezett mitokondriumok mozognak! Ilyen típusú kísérleteket máskor is szivesen végeznék!


Aztán a hét második felében jött a sokk. Elmondanám, hogy a laborok kiválasztásánál nagyon nagy súllyal vettem figyelembe, hogy hol tudok majd molekuláris jellegű kutatásokat végezni lehetőleg úgy, hogy sejteket tanulmányozok és nem kell állatok közelébe kerülnöm. Ez a labor az egyik legbiztosabb pontnak tünt ilyen szempontból. Aztán felvilágosítottak, hogy állatkísérleteket ma már szinte mindenhol végeznek. Ráadásul ebben a laborban felfedezték a fehérje lebontás három olyan új aktivátorát, amik elsősorban az ivaros szaporodás során játszanak fontos szerepet. Ilyesmit pedig nyilván csak olyan állatok esetében lehet tanulmányozni, amiknek vannak ivarszerveik, tehát a sejttenyészet vagy a baktériumok nem jöhetnek szóba... 
Történt tehát, hogy labor látogatásom harmadik napján eltelítődve az előző két napon ért kellemes élményekkel, gyanútlanul és jókedvűen sétáltam be a laborba.   Aztán hirtelen, szinte a semmiből, előkerült egy egér!! Egy ÉLŐ EGÉR! Az még hagyján, hogy viszolygok a rágcsálóktól, de ráadásul még félek is tőlük. A kapálózó, cincogó, vinnyogó, harapdáló, undorító, bűzlő, fehér szőrcsimbók láttán alig fél perc alatt teljesen elöntött az izzadság. Úgy éreztem, itt valami hatalmas árulás ért, itt engem valaki nagyon átvert! Ráadásul az egér a szokásosnál még nagyobb volt, mivel vemhes volt. Igyekeztek nyugtatgatni, semmi okom a félelemre, pár percen belül úgyis halott lesz! Elvileg nekünk kellett volna végezni vele, de erre sem én, sem koreai évfolyamtársam nem voltunk képesek, úgyhogy ezt a felettéb élvezetes feladatot a minket tanítgató kínai csaj vállalta magára. Én abban a hitben éltem, hogy ezt valamilyen injekció beadásával, humánus módon végzik el. Aztán felvilágosítottak, hogy ez nem lenne túl célravezető, hiszen ekkor a vérbe került méreg esetleg kölcsönhatásba kerülne az általunk vizsgálni kívánt molekulákkal, és meghamisítaná a kísérletünk eredményét. Szoktak még használni szén-dioxid kamrákat is, ahol az egér lassú kínszenvedések közepette megfullad. De ugye ez nem túl humánus. Szóval a legelterjedtebb módszer mostanság a DISZLOKÁCIÓ. Ez a sejtelmesen-tudományosan hangzó latin szó ezt jelenti: az egeret egy rácsos talajra helyezzük, ahol meg tud kapaszkodni mancsaival, ezután farkát és nyakát ellenkező irányba húzva hirtelen mozdulattal eltörjük a gerincét! Hazudnék, ha azt mondanám, nem kavarodott fel a gyomromban a reggeli rántotta mindezek láttán. A már élettelenül heverő egér dagadozó hasán kis bemetszést kellett ejteni ollóval, majd a bemetszésbe helyezve ujjunkat, széttépni a bőrt! Nagyjából olyan módon, mint mikor az ember egy chipses zacskót bont fel. Még most is hallom a szakadó bőr hangját a fülemben... A zsírszövet eltávolítása után a méhet fel kellett vágni, majd az ott talált kis, babszem nagyságú egér embriókat kiemelni. Volt vagy 16. Az ezek után következő lépésék már kevésbé voltak visszatetszőek számomra. Az embriókat el kellett választani egymástól, majd leválasztani róluk a méhlepényt és a magzati burkot. Mindezeket nagyon óvatosan, aprólékosan kellett végezni, hogy ne keveredjenek össze véletlenül az anya és az embrió sejtjei. Az elkülönített embriókat kibeleztük, lefejeztük, majd a maradékot ollóval kis darabkákra vágtuk. Az ezt követő különböző enzimes kezelések után kapott nagyjából homogén, rózsaszín folyadékot kis tálkákra öntve szaporítottuk a sejteket. Ezekkel aztán sok féle kísérletet lehet majd végezni!
Még fel sem ocsúdva az előző napi élmények után, negyedik nap nem is egy, hanem rögtön 4 EGÉRREL, két nősténnyel és két hímmel állított be a kínai csaj!! Természetesen mindet módszeresen, egymás után ki is végezte. Ez már az a mennyiség, amit én ilyen gyors egymásutánban lelkileg elég nehezen tudok viselni... A napi kísérlet témája: In vitro megtermékenyítés. Majd hamarosan elmagyarázom, mit jelent ez pontosan. A nőstények lemészárlása után felkaszaboltuk őket, és megkerestük a méhüket és petefészküket. A méhet a petefészekkel összekötő csövet mikroszkóp alatt felszakítva kellett petesejteket elkülönítenünk. A hímeknél a heréket kellett megkeresni, majd hüvelyk- és mutatóujjunkkal közrefogva nyomás kifejtésével az ondót kipréselni. Gyors sejtszámlálást követően kiszámítottuk, mennyi ondót kell a petékhez adni. Mivel az ondósejtek az eldobható, műanyag pipetták anyagához erősen ragadnak, üveg kapillárishoz csatlakoztatott szívócsövet használtunk a pontos mennyiség kiméréséhez. Vegyész hallgatóként rendszeresen pipettáztunk szájjal, akár mérgező vagy maró anyagokat is (feltéve, hogy nem erősen párolgó anyagról volt szó), így én azt hittem, én már nem találok semmit szokatlannak. Megaztán a vegyészek szeretik is úgy beállítani magukat, mint akik elég sok mindenre képesek, és nem félnek semmiféle anyagtól. Nos, ez a biokémikusokra vagy a biológusokra is igaz, csak más értelemben. Az egér ondó szájjal történő pipettázása mindenesetre számomra újszerű élményt jelentett... Bár ha belegondolok, ellentétben például egy sósavoldattal, ebben semmiféle káros hatású anyag nincsen, és ugye a szánkkal csak szívóerőt hozunk létre a csőben, de nem szívjuk be a folyadékot a szánkba... A megtermékenyítés ezek után már egyszerűen zajlott: a petesejteket és ondósejteket összekevertük, és vártuk a kis lombik-egérkék keletkezését! Ez a folyamat ugyanis nagyon hasonlatos ahhoz, amit emberek esetében is alkalmaznak a lombikbébi program keretében!
Szerencsére ebben a laborban sem dolgozik mindenki egérrel. Ezzek az egy hétnek az volt a célja, hogy minél szélesebb körű betekintést nyerjünk a kísérleti módszerekbe, amikkel dolgoznak. Ha netán ebben a laborban szeretnék kutatni a jövőben, nagyon sok érdekes dolgot csinálhatnék, amikhez nem kell egereket használni. Mert arra nagyon jó volt ez az egy hét, hogy megerősítsen elhatározásomban, hogy nem akarok egerekkel dolgozni! 

2012. október 15., hétfő

Bevezető szeminárium

Doktori képzésünk első kurzusa egy két napos bevezető szeminárium volt. Itt bővebben beszéltek nekünk a képzés lényegéről és a tantervről. Ezen kívül vendégelőadók előadásait is meghallgathattuk, akik saját életútjukról és karrierjükről beszéltek, hogy így tájékozódjunk arról, miféle karrier várhat ránk a doktori cím megszerzése után.
A Tsukubai Egyeten humán biológia doktori iskolája új képzésnek számít, hiszen csak ez év áprilisában indult az első évfolyam. A programot a Japán Oktatási Minisztérium kiemelten támogatja. Ennek fontosságát mutatja, hogy a támogatás elnyerésére 200 pályázat érkezett Japán teljes területéről, és csupán 4 doktori képzés élhet ezzel a különleges anyagi forrással.
Doktori iskolánk abból a szempontból is különlegesnek számít, hogy tantervünk nagyon interdiszciplináris. Felismerve, hogy a tudományterületek jelenlegi felosztása felbomlani látszik, és az átmeneti területek rohamos fejlődésnek indultak, Japánban egyre több interdiszciplináris képzést indítanak, mind az alap- mind mester- és doktori képzések szintjén. Ha csak az orvosi kutatásokat nézzük, megfigyelhető, hogy manapság már egyáltalán nem olyan módszerket használnak, mint például húsz évvel ezelőtt. Ma már az a cél, hogy az emberi test működését molekuláris szinten, a fehérjék, és a DNS kölcsönhatásain keresztül tanulmányozzák. Ennek ellenére az orvostanhallgatók például Magyarországon alig tanulnak fizikát, kémiát vagy matematikát. Arról nem is beszélve, hogy Japánban az orvosi karon két féle szakra lehet járni: az orvosképzést elvégzőkből orvos, az orvosi tanulmányokat elvégzőkből pedig kutatók lesznek. A mi képzésünk még a Japánban szokásos doktori képzésekhez képest is interdiszciplináris. Lesznek kurzusaink orvosi tárgyakból, biológiából, biokémiából, kémiából, gyógyszerészi tárgyakból, matematikából, informatikából,  sőt még közgazdaságtanból is. Érdekesség, hogy olyan kurzust is hallgathatunk, ami feljődő országokban fellépő problémákkal és azok megoldásával foglalkozik. A kurzusokon kívül mindenki kutatómunkát is fog végezni, amiből megírjuk majd doktori dolgozatunkat.
Képzésünk nemzetközi is, hiszen a hallgatók alig negyede japán nemzetiségű.
Kiterjedt együttműködéseknek köszönhetően lehetőségünk van külföldi egyetemeken történő rövidebb-hosszabb kutatómunka végzésére vagy ipari együttműködés kialakítására Japánban vagy külföldön.
A doktori iskoláról tanáraink tartottak ismertető előadásokat:




A doktori képzésre 16-an nyertünk felvételt, de a szemináriumon nagyon sok tanárunk is részt vett, hiszen a szeminárium célja az is volt, hogy megismerkedjünk velük.




Vendégelőandóink életükről beszéltek nekünk, arról milyen munkát vállalhatunk a doktori elvégzése után. Természetesen mindenki előtt nyitva van a lehetőség az akadémiai karrierre valamelyik egyetemen vagy kutatóintézetben Japánban vagy a világ bármely országában. Erről azonban tudni kell, hogy az egyetemi állások száma nagyon korlátozott, csupán néhány embernek lesz lehetősége ilyen munkát kapni. 



Aztán arra is van lehetőség, hogy a gyógyszeriparban helyezkedjünk el, mint kutatók vagy tanácsadók.



Ezen kívül nemzeti vagy világszervezeteknél is dolgozhatunk lokális vagy globális, embereket érintő egészségügyi vagy környezetvédelmi problémák megoldásán. Esetleg magáncégeknél is el lehet helyezkedni mint kutató vagy üzletkötő.

Az előadások után közös vacsorán vettünk részt, ahol mindenki röviden bemutatkozott, elmondta, honnan jött, mit tanult eddig, milyen kutatásokkal foglalkozott. Ezek után kötetlenül lehetett beszélgetni hallgatókkal, tanárokkal vagy a meghívott vendégekkel.






Ha valaki azt hinné, az este hátralevő részét iszogatással, beszélgetéssel töltöttük, nagyon téved. Kitalálták ugyanis, hogy a második napon tartson mindenki egy bemutatkozó előadást, amibe az előző napon hallottak alapján megfogalmazott jövőbeli terveit is belefoglalja. Én nem igazán szeretem az ilyesmit, különösen azt nem, hogy úgy kell beszélnem a jövőmről, mintha valamiféle sziklaszilárd elképzeléseim lennének, mivel egyáltalán nincsenek. De a japánoknak az a természetes, hogy mindent jó előre elterveznek és célokat tűznek ki maguk elé. Nem volt mese, meg kellett szerkeszteni az előadást. Végül hajnali kettőkor tudtam befejezni. 


Másnap szapora ásítások és hunyorgások közepette sikerült megtartanunk az előadásunkat. 


A két napos szemináriumot azok az évfolyamtársaim szervezték, akik áprilisban kezdték a képzést. Köszönet nekik, nagyon ügyesek és lelkesek voltak!

2012. október 6., szombat

Kirándulás Tokióba III: A Meidzsi szentély

Tokióiban töltött napunkat a Meidzsi szentélybe tett látogatással zártuk. Meglepetésünkre, a földalattitól a szentély felé tartva egyszercsak elhaladtunk egy lovarda mellett:



A nagyvárosi betonrengetegben hirtelen felbukkanó fákkal övezett pálya és a lovasok jelenléte megkapó látványt nyújtott. Biztosan nagy élmény lehet a felhőkarcolók tövében lovagolni. A kontraszt nem is lehetne nagyobb :)
Tokió Sibuja városrészében található híres sintó templomot a Japán történelmében meghatározó szerepet játszó Meidzsi császár és felesége, Soken császárné tiszteletére emelték. Az építkezés a császár 1912-es évi halálát követően vette kezdetét. Lelkes adakozók Japán és világszerte összesen 100 000 facsemetét adományoztak, így jött létre a templomot övező hatalmas, 700 000 négyzetméter területű erdő. Hangsúlyozom, Tokió kellős közepén. Az erdő 365, köztük több veszélyeztetett fafajnak ad otthont. Sajnos a fényképek nem éppen a legélesebbek és a színek sem élénkek, mivel mire odaértünk már alkonyodott.





A hívők kis fatáblácskákra írhatják fel a kívánságaikat, amiket aztán a szentély udavrán levő fa törzsére akasztanak. Ha elegendő számú táblácska gyűlt össze, a szentély papjai elégetik őket, majd imádkoznak az istenekhez, hogy mindenki kívánsága valóra váljon. Mivel ez egy elég ismert hely, ahol sok külföldi látogató is megfordul, nagyon sok nyelven írt táblácskát lehetett látni: a japán mellett kínai, koreai, vietnámi, angol, német, francia, spanyol, olasz... meg csomó, számomra ismeretlen nyelv. Sajnos se magyart, se szerbet nem láttam közöttük :(


2012. október 5., péntek

Tokiói madártávlatból

Sindzsuku kerület Tokió adminisztratív és kereskedelmi központja, valamint itt található a világ legforgalmasabb vasútállomása, a Sindzsuku pályaudvar. Az utcaképet az égbeszökő, változatos formájú fém és üveg felhőkarcolók uralják.



Mi a Tokiói városháza ikertornyai felé vettük az irányt Bélával, hiszen ennek 45. (!) emeletén kilátóterem van, ahonnan a város nagy részét be lehet látni. 


Bevallom, még soha nem jártam ilyen magas épületben, így nehezen tudtam elképzelni milyen lesz. Ezen kívül a tériszonyom is kis aggodalomra adott okot. Az első meglepetés a liftben ért minket. A negyvenöt emeletnyi távot a lift érzésem szerint kevesebb mint fél perc alatt teszi meg, miközben a lift mozgását egyáltalán nem lehet érezni. A magasság növekedésére csupán a fülem bedugulásából tudtam következtetni. A liftből kilépve letaglózó látvány fogadott bennünket. A kilátóból teljes, 360 fokos szögben be lehet látni a várost, azonkívül a fal teljes egészében üvegből készült, ennek köszönhetően úgy éreztük, nem is szilárd talajon állunk, hanem valahol a felhőkarcolók tornyai között lebegünk.






A látvány egészen elképesztő. Tokió olyan nagy, hogy még ilyen magasságból sem lehet látni a végét, mintha a szürke, szögletes házak sora  a végtelenbe nyúlna. A város központi részében 12 millió ember él, az agglomerációval együtt azonban Tokió város hozzávetőlegesen 33-36 millió embernek ad otthont, így ez a világ legnépesebb városa. 3,5 Magyarországnyi ember él itt!