Road Trip: A kezdetek, irány a Yosemite Nemzeti Park

Miután az utazásunk minden mozzanatát kellő pontossággal megterveztük, értve ez alatt az:
-ugyan, nem kell mindennek utánanézni, majd ott kiderül, hogy lesz
-ne fárasszuk már magunkat a szállás előre lefoglalásával
-ha más nem, majd alszunk a kocsiban az út mellett
-a tömeget követve majdcsak megtaláljuk a látnivalókat

ésatöbbi típusú mondatokat a lehető legkomolyabban véve, úgy éreztük, eljött az ideje, annak, hogy belevágjunk a Nagy Utazásba, hogy 8 nap alatt, majdnem 3000 km-t megtéve, három államot bejárva felfedezzük magunknak, milyen ez az Amerika. Persze akkor még nem gondoltunk bele, hogy az effajta hozzáállás nem mindig a legcélravezetőbb, különösen, ha medvéktől, farkasoktól hemzsegő erdőségekbe, kopár sivatagba, vagy éppen a Csendes-óceán veszedelmes, sziklás partvidékére készül az ember. De ezekről majd később, a lényeg a lelkesedés, ugyebár.  

Mindig is álmodoztam egy ilyen tipusú utazásról, amikor az ember kibérel egy kocsit, nap, nap után szeli a mérföldeket, egyik kisvárosból a másikba vetődik, egy motelben vagy kempingben alszik egyet, és közben minden nap gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyeket fedez fel. 

A dolog tehát az autóbérléssel kezdődött. Mivel Tamásnak nincs jogosítványa,  nekem kellett mind a 3000 km-t levezetnem, és mivel csak nyolc napunk volt, ez gyakran napi 4-8 óra volán mögött ülést jelentett. Más választásom nem volt, de azért ehhez hozzá kell tenni, hogy mióta Japánba költöztem, autót nem vezettem egyáltalán. Ennek meg ugye már két éve. Ezen kívül, ahogy édesanyám igen találóan megjegyezte:

-Jézus Mária, hogy akarsz te ennyit vezetni? Te még Palics határán kívül soha nem hajtottál!

Nos, ez a dolog lényegi részére elég jól rátapint, de hogy azért pontosak legyünk, ehhez hozzá kell tenni, hogy voltam már autóval Szabadkán, Szegeden,Ludason, Martonoson, Kanizsán, sőt még Zentán is... Ilyetén gondolatmenet, és magam megnyugtatása, valamint önbizalommal való felvértezése után indulhattunk is. Azaz... indultunk volna, ha az automata autó hajlandó lett volna. Ugye mindenki azt szajkózza, automata váltós kocsit mennyire gyerekjáték vezetni, de persze azt senki nem mondja el, hogy a fék nem pont úgy működik, ahogy a manuális autókban. Ennek eredményeképp idulás után részünk volt pár elég durva, fej előreugrik-, nyelvre ráharap-, az összes cucc felborul- típusú befékezésben, amiért Tamástól utólag is elnézést kérek. Aztán még az első egy órában minden szemafor előtt keresztet kellett vetni, hogy pont úgy fékezzünk le, hogy ne menjünk bele az előttünk levőbe, de azért ne törjön ki a nyakunk se. A kezdeti meglepetés után viszont hamar megszoktam, és nagyon egyszerű volt a vezetés. 

Abba ismét csak nem gondoltunk bele (minek azt?), hogy a helyek nagy része, ahova menni akartunk, hegyvidéken van. Tősgyökeres síksági ember lévén, számomra a legnagyobb emelkedő, amin valaha vezetnem kellett, a Majsai híd volt Szabadkán. Az én szótáramból tehát hiányzott a 'kormányt megállás nélkül jobbra-balra forgatni, különben a szakadékba zuhanunk' nevezetű szócikk. Engem még annak idején arra tanítottak az autóiskolában, hogy tartsam egyenesen a kormányt, hogy a kocsi stabil legyen, folyamatos forgatásról szó sem volt. Ez különösen akkor hiányzott, amikor a Sierra Nevadán keresztül vezető három órás úton folyamatosan éles szerpentineken kellett egyensúlyoznunk. További kellemetlenség tud lenni, ha az embernek történetesen tériszonya van, mint személyemnek, és a szerpentint a több száz méteres mély szakadéktól még korlát sem választja el. 

Úgy kezdődött a dolog, hogy Kalifornia partvidékéről indultunk, keresztül mediterrán, napszítta, sárgán izzó tájakon, mandula-, és gyümölcsfaligeteken, tehéncsordákon, majd a kiégett füves pusztaságok lassacskán egyre lankásabbak lettek, imitt-amott már fák is voltak, mígnem végül a lankákból hatalmas hegyek lettek, mi pedig egy patakokkal, vízesésekkel átszőtt, dús fenyőerdő közepén találtuk magunkat. 

Megérkeztünk tehát a Sierra Nevada hegység egyik legszebb részére, a Yosemite Nemzeti Parkba. A hely nem csupán szépségéről ismert, de itt található minden sziklamászó kedvenc helye, a világ legmagasabb gránitfala, azaz az El Capitan.

Van itt még vízesés is, ráadásul több is, csak éppen víz nem volt egyikben se... Ilyenkor nyáron kiszáradnak, mi bőséggel lezúduló vízfolyam helyett annak csak a hűlt helyét láttunk.

A vízeséseket tehát sajnos nem sikerült látnunk, de kárpótolt minket az a sok más gyönyörű hely, amit az az egy nap alatt láttunk, amit a parkban töltöttünk. 

Tamásról mindig is tudtuk, hogy megosztó személyiség. Neki már egy nap leforgása alatt sikerült barátokat és ellenségeket is szereznie!