Őszi színek Kamakurában

Kamakura a XII. század elején lett Japán fővárosa, és a XIII. század közepéig maradt az ország politikai, gazdasági és kulturális központja. Ebben az időszakban kezdtek Koreán keresztül beszivárogni a kínai kultúra hatásai és elterjedt a buddhista vallás. Kamakurában számos buddhista templomot emeltek, és új, japán buddhista szekták alakultak. Ma Kamakura egy kis város Tokiótól egyórányi vonatútra délre, melyet kelet felől az óceán, az északi, keleti és déli oldalon pedig sűrű erdőkkel borított hegyek vesznek körül. Japán egyik legrégibb, ezeréves történelmi múlttal büszkélkedő városát évente több millió látogató keresi fel, a tradícionális japán stílusban épült városközpont és a szentélyek pedig az UNESCO világörökség részét képezik.

Kamakurába érve először a Haszedera templomba indultam. A templom kapuján belépve egy csodaszép, japán kertben találja magát az ember. 

A hegyoldalba vájt lépcsőkön felfelé kapaszkodva jutunk el a templom épületéhez.

A Haszedera templom után a városban levő Nagy Buddha szoborhoz mentem. Ez 13,35 méteres magasságával a második legmagasabb bronz Buddha szobor Japánban. A szobrot a XIII. században emelték, és eredetileg egy templombelső része volt. A körülötte levő templomot azonban a tájfunok és az áradások többször is elmosták, mígnem a XV. században meg nem elégelték a folytonos építkezést. Azóta a Buddha szobor szabad ég alatt, egy parkban áll. 

Kamakura egyik legtöbbet látogatott helye a Hacsimangu szentély. Csak az újévi ünnepek környékén évente több, mint kétmillióan jönnek el ide! Egészen félelmetes szám. Habár most nem volt semmiféle ünnep, ráadásul pénteki napon mentem, mégis rengetegen tolongtak. Az egyenruhás iskolásokat pláne nem értem, tudtommal ilyenkor nekik az iskolapadban kellett volna ülni. 

Azt hiszem, éppen esküvő lehetett a templomnál :)

A templom jó állapotát látva felfoghatatlan, hogy lehet majdnem ezeréves. Az alapítás éve ugyanis 1063! Mikor ilyen régi épületeket látok Japánban, mindig elgondolkodom, hol lehet látni Magyarországon vagy nálunk, Szerbiában ilyen hosszá időn keresztül fennmaradt és megőrzött épületet (amit nem fenyeget az a veszély, hogy bármikor ledózerolják, és plázát építsenek a helyére). A jáki templom vagy az aracsi pusztatemplom is csak az 1200-as években épült tudtommal, ráadásul az aracsinak csak romjai maradtak meg. 

Egyébként a Hacsimangu szentélyt Hacsiman, a szamurájok védő istenének tiszteletére építették. A templom mellett két kis tavacska áll szigetekkel. Az egyik tó, három szigettel Kamakura földesurait, a Minamoto családot szimbolizálja. A másik tó pedig, négy szigettel az ellenséges családot, a Taira klánt. Ez akár szép példája is lehetne az ellenség tiszteletének és megbecsülésének, de gyorsan hozzáteszem, a japán nyelvben a 'négy' és a 'halál' szavakat ugyanúgy ejtik.

Kamakura legfontosabb zen buddhista temploma a Kencsodzsi. A városközponttól kissé távolabb érve itt már érezhetően jóval kevesebb volt a nézelődő ember. A tenplomnak nagyon kellemes, csendes, megnyugtató, meditatív hangulata van.

Kamakurában nagyon sok templom van, ezért egy nap alatt lehetetlenség lett volna mindet megnézni. Az utolsó, amit meg szerettem volna látogatni, a Meigecuin templom volt. A térkép alapján nem tűnt annyira bonyolultnak az útvonal. Aztán kiderült, hogy eléggé félreeső helyen van, és szinte semmi nem jelzi, merre kell menni. Maga a templom is pici, nem olyan díszes, mint az előzőekben bemutatottak. Turista alig volt, külföldi egy szál se rajtam kívül. Mégis nagyon örülök, hogy sikerült ráakadnom erre a helyre, hiszen olyan mintha a nyugalom egy kis eldugott szigete lenne. A kertet felülről szinte dunnaszerűen takarják a gyönyörű, rozsda- és borostyánszín levelek. Alul a puha moha, mint egy szőnyeg nyúlik el. Magával ragadó az a harmónia, nyugalom és tökéletesség, amit a japán kertek árasztanak magukból.

Teljesen belemerültem az álmélkodásba, mikor egyszer csak hirtelen egy japán fickó szólított meg. Meglehetősen fejbevágott a dolog, mivel eddig még soha nem történt velem hasonló. A legtöbb japán nem tud angolul, vagy azt hiszi magáról, hogy nem tud, ezért rendszerint halálra rémülnek, ha egy külföldivel kell beszélgetniük. A férfi hibátlan angol kiejtéssel hívott maga után, hogy mutasson nekem valamit. Azt mondta, gyanította, hogy nekem nem fog feltűnni a dolog, mert nem tudom elolvasni a kertben levő kis táblácskákon levő szövegeket. Egy kis csobogóhoz vezetett, majd intett, hogy helyezzem a fülem a csobogó mellett függőlegesen kiálló bambuszcsövek szájához. 

A csövek szájából valami éterien gyönyörű és légies muzsika tör fel! A háttérben levő bambuszcsőből csepeg a víz egy kőbe vájt mélyedésbe, a kő alatt pedig kis kerámia kancsó van a föld alatt. A vízcseppek hangja a kerámián visszhangot vet, és végül ezt lehet a mélyedésbe helyezett bambuszcsöveken át hallani. Minden cseppnek teljesen más hangja van. Állítólag csak két ilyen zenélő kút van Japánban: a másik Kiotóban. 

Innen egy lépcsőn és egy kis hídon lehet feljutni a kert második szintjére.

A városközpontban a sétálóutcán mindenféle, tradícionális japán dolgokat árusító üzletek vannak. Lehet itt kapni kis ajándéktárgyakat, rágcsálnivalókat, édességeket és persze kimonóüzlet is van :)

Kamakurában rengeteg a látnivaló, a nap végére teljesen lejártam a lábam, és még így is sok hely van, amit nem láttam. Elképzelhető, hogy még eljövök ide :)

Krizantém fesztivál Kaszamában

A Tsukubától kb. 1,5-2 órányi utazásra levő Kaszama városa ad otthont Japán legrégibb krizantém fesztiváljának. Sajnos az idén 105 éves fesztivál utolsó napjára sikerült csak odaérnünk, amikor már jóval kevesebb krizantém volt kiállítva, és nagy részük kezdte magát megadni az enyészetnek. Azért ennek ellenére nagyon szép látványban volt részünk!

Kaszama városa Tsukubához hasonlóan Ibaraki prefektúrában található, így nem túlságosan messzi célpontról volt szó. Mégis kissé félve indultunk útnak marokkói évfolyamtársammal, mert egyik japán barátunk sem tudott elkisérni minket. Japánban eltájékozódni még a japánoknak sem könnyű, mert utcanévtáblák sehol nincsenek kirakva, a vasútállomásokon levő térképek pedig a Tokió környéki legforgalmasabb megállókat leszámítva japánul vannak írva, amit külföldiek ugyebár még csak elolvasni sem tudnak... Ez a csekélység azonban nem szeghette kedvünket: előre bemagolva az útvonalat és angol-japán kétnyelvű térképekkel felszerelkezve indultunk el. Végül buszozás, vonatozás, átszállás és még egy kis vonatozás után eltévedés nélkül odataláltunk Kaszamába. Ez nagy büszkeséggel tölt el, úgy érzem, most már sokkal több önbizalmam van ahhoz, hogy akár távolabbi helyekre is elutazzak. Elég bonyolult itt a tájékozódás, de ha alaposan felkészülünk, és tanulmányozzuk a térképeket, akkor nem lehetetlen. 

A kaszamai vasútállomástól röpke húsz percnyi sétára található a szentély, ahol a fesztivált rendezték. Útközben ilyen házak mellett haladtunk végig.

Ez a krizantémokkal körbevett emlékmű azt jelzi, már közel járunk a fesztivál helyszínéhez:

A szentély mellett kis utcácska fut, megannyi tradícionális japán házikóval, amikben vagy éttermek működnek, vagy hagyományos japán stílusú  édességeket, rágcsálnivalókat, ajándéktárgyakat, talizmánokat, teakancsókat, teáscsészéket, tányérokat, kimonókat  vagy fából készült tárgyakat árusítanak. 

A szentélyt változatos színű és méretű krizantémokkal és más, őszi virágokkal díszítették fel.

A nézelődés után mindketten megéheztünk, így gondoltuk, betérünk az egyik étterembe. Ilyen helyekre leginkább japánok társaságában szoktunk menni, mivel a felszolgálók a legritkább esetben képesek angolul beszélni, az étlap pedig csak japán nyelven elérhető. Szerencsére a japánul nem tudókat (vagy a a japán karaktereket még nem a felnőttek szintjén ismerő japán gyerekeket és fiatalokat) segíti, hogy a legtöbb étterem kirakatába az ételek műanyagból készült hű mását helyezik ki, illetve az étlapon az ételek megnevezése mellett nagymértű színes képek is vannak. Ez eleinte nem sokat segített nekem, mivel hiába nézegettem az ételekről készült képeket, azok annyira szokatlan külsejűek voltak, hogy nem tudtam rájönni, milyen ételt is ábrázolhatnak, vagy hogy az az étel, miből készülhet. Különösen azért, mert Japánban számos olyan hozzávalót használnak, amit mi Európában még csak hírből sem ismerünk. 

Három Japánban töltött hónap alatt azért sikerült néhány japán ételt megismernünk, így kicsit nagyobb önbizalommal tudtunk ebédelni indulni. Több étterem ablakán bepillantottunk, és végül azt választottuk, ahol a legtöbben ültek bent, mondván, biztos az a legjobb.  A bejárat tolóajtaján áthaladva kis, nyersfa asztalos, derengősen sötét helyiségbe jutottunk. Pincér nem volt, a konyhából a kissé maszatos kötényű szakács néni sietett elénk, hogy hellyel kínáljon. Két mondat után kiderült: egy szót sem beszél angolul. Sebaj, már megszoktuk. A meglepetés azonban az étlap kézbevételekor ért minket. A szokásos, nagyméretű, színes lapok helyett a néni két kis gyűrött papírt nyomott a kezünkbe. De óh jaj, hol vannak a képek? A papírlapokról a számunkra oly ismeretlen japán karakterek összevisszasága kacsintgatott felénk. Most mi lesz? Hirtelen átfutott az agyamon, vajon a néni tud jobban angolul, avagy mi tudunk jobban japánul? Rövid gondolkodás után kezembe vettem az étlapot, és tanulmányozni kezdtem. Az ételek nevének nagyjából 90%-át nem voltam képes elolvasni, azonban megkönnyebbülten konstatáltam, hogy a fennmaradó 10%-ot igen, sőt meg is értettem, milyen ételről volt szó. Végül magamnak csirkehúsos, zöldséges hajdinatészta levest, marokkói bartnőmnek ugyanezt a levest panírozott rákkal rendeltem. Az ebéd valóban nagyon finom volt, a kiszolgálás pedig kedves és udvarias. A étkezés befejeztével még azt is képes voltam japánul elmondani a néninek, hogy külön szeretnénk fizetni. 

Úgy látszik, nem teljesen lehetetlen Japánban külföldiként elboldogulni :)