Kiotó, Japán ősi fővárosa

Ez az írás bizony sokat váratott magára. Ez elmúlt fél évben egyáltalán nem bővült a blog, aminek technikai okai is voltak, de persze a lustaságom is közrejátszott. Most igyekszem pótolni a lemaradást az egyik legkedvesebb utazásomról szóló beszámolóval. 

Kiotó a 8. századtól kezdődően egészen a 19. század közepéig volt Japán fővárosa és a császári udvar székhelye. Gyönyörű fekvésével, gazdag építészeti örökségével, csodálatos hangulatú kis utcácskáival, a városban még ma is elő, hagyományos japán kultúrával az ezeréves fővárosban tett látogatás örökre feledhetetlen emlék. 

A Japán Császárság fejlődése egybefonódott a buddhizmus Kínából való átvételével, elterjedésével, átalakulásával és sok-sok kis, japán buddhista irányzat kialakulásával. A sintó, az ősi, animista vallás, a természeti lények, istenek, szörnyek és mindenféle varázslatos teremtmények tisztelete ebben az időszakban háttérbe szorult, és a szegény, tanulatlan réteg vallása lett. A buddhizmus pedig elterjedt a művelt, arisztokrata réteg és a katonák körében. A császári városban a buddhizmus virágzásnak indult, számtalan templom létesült, a város vonzotta a tanítókat és ebben a korszakban a buddhista folozófia nagy fejlődésen ment keresztül, kialakultak a csak Japánra jellemző iskolák. Ennek a korszaknak a gazdag emlékét máig őrzi a város. Megszámlálhatatlanul sok, még ma is álló, akár ezer évesnél is idősebb templom hirdeti a letünt korszak dicsőségét. Kiotó egyike azoknak a helyeknek, ahol a legtöbb Világörökség részét képező helyet láthatunk. 

A buddhista templomokban, kolostorokban még ma is élnek szerzetesek, ám ezek jelentősége már nagyon lecsökkent. A 19. században Meidzsi császár a buddhizmus tekintélyét igyekezett csökkenteni, és előtérbe helyezni az ősi vallást, a sintót. Ennek megfelelően Japánnak ma két vallása van. A legtöbb ember mindkét vallást gyakorolja, de igazán egyiket se. Ugyanis a mai japán ember nem vallásos. Sem a sintó, sem a buddhista vallás nem várja el a követőitől a templomok, szentélyek rendszeres látogatását, miséket nem tartanak. Ennek megfelelően a buddhista templomokba az emberek alkalomadtán mennek el áldást kérni vagy amikor haláleset történik. Az a furcsa helyzet állt elő ugyanis, hogy a japánok a két vallást különböző esetekre alkalmazzák, attól függően, hogy melyik használható hatásosabban az adott körülmények között, illetve melyik tud egy bizonyos történést jobban megmagyarázni. A sintó az élet vallása lett: itt ünneplik a kisgyerekeket, a nyári fesztiválokat és itt tartják az esküvőket. A buddhizmus pedig a halál vallása lett: a buddhista szerzetesek mai japán társadalomban betöltött szerepe szinte csak a temetések lebonyolítására korlátozódik. Egyelőre ennyit a bevezetésről, most pedig következzen a személyes élmények leírása.
Múlt év tavaszán úgy dömtöttünk néhány évfolyamtársammal, hogy a tavaszi szünet alatt bejárjuk Kiotót és környékét. Négyen mentünk. Ketten, én és a marokkói évfolyamtársam szinte semmit nem tudtunk a hagyományos japán kultúráról, a két japán viszont hozzáértő volt, különösen azért, mert egyikőjük sokat foglalkozik a témával. Ez természetesen nem volt hátrány, mert egész úton hallgathattuk a magyarázatait és az érdekes történeteit.
Sokat írtam a bevezetésben a japán buddhizmusról. Mikor Kiotóba értünk, mégis első utunk egy sintó szent helyre vezetett. Tulajdonképpen ez majdhogynem az egyetlen híres sintó szentély Kiotóban.

Az élénknarancssárga fakapukat, amik a képeken vannak, toriknak hivják, és a funkciójuk az, hogy átjárót képeznek a szellemi és a fizikai világ között. Minden sintó szentély közelében lehet belőlük találni, ez biztosítja, hogy az adott istenség, szellem, akinek a szentély emelték valóban meg tud jelenni.  A sintó vallás szerint minden ember és élőlény a halála után szintén szentté válik.

 A Fusimi Inari Szentély azért különleges, mert itt mindenki - magánszemély vagy akár cég - sok pénzért vásárolhat magának egy torit. A karakterek, amik az oszlopokba vannak bevésve, a személy nevét és a halálának időpontját mutatják, igy őrizve meg ezeket az embereket az emlékezetnek.

Borsos ára ellenére sokak vásárolnak maguknak torit, amiknek százai, ezrei több kilométeren keresztül szegélyezik a hegyoldon vezető utat. 

A szorosan egymás mellé simuló torik között csak keskeny sávokon át szűrődik be a megtört, narancssárgásan derengő fény. Minden egyes tori egy más embert szimbolizál, és mindezen emberek szelleme lengi be a teret, létrehozva azt a mindentől különböző aurát, amit itt érez az ember.

Persze sokáig nem merenghettünk itt, mert várt ránk Kiotó többi csodálatos látnivalója! 

Higashiyama Kiotó legjobban megőrzött történelmi városrésze. A város keleti domboldalain keresztül futó, szűk, faházakkal szegélyezett utcáin sorakozó boltok százai mind-mind a tradícionális Japánt idéző  holmikat árulnak: teáskészlet, különböző étkészletek, kerámiák, míves evőpálcikák, szárított zöldségek, halak, moszatok, édességek, aztán vannak itt kimonók, papucsok, hajtűk, táskák, ékszerek, fametszetek, berendezési tárgyak...

Higashiyama városrészen keresztül sétálva a Kiyomizu-dera templomhoz értünk. A templom neve szó szerinti fordításban tiszta vizet jelent, amit a templom a közelében levő forrásról kapott. 

Ez a templom a hegyoldalba vájt, fa állványzatra épített balkonjáról is híres, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik Kiotóra. A szerkezetet egyetlen csavar sem tartja, a lécek és gerendák szoros illeszkedése tartja össze. Régen úgy tartották, aki innen leugrik a mélységbe, és nem hal meg, minden kívánsága teljesül. 1600-tól az 1800-as évek közepéig 245 ugrást regisztráltak, és az ugrók 85%-a túlélte a 13 méteres zuhanást. Arról persze nem szól a fáma, hogy milyen állapotban telt el életük hátralevő része, így mi inkább úgy döntöttünk nem ilyen módon probáljuk valóra váltani a kívánságainkat :)