2014. október 25., szombat

Los Angeles

Los Angeles, az Amerikai Egyesült Államok második legnagyobb városa, a messze földön híres angyalok városa, a filmgyártás központja, a hely, ahol az álmok valóra válnak. Nekünk azonban Los Angeles egy álom végét jelentette. Ez volt a nagy utazás utolsó állomása, ezek után már csak hazafelé, Santa Cruzba vezetett az út. Izgalommal és kíváncsisággal vegyes szomorúsággal vártuk, hogy megérkezzünk. Tudtuk, hogy ezek után végeszakad a nagy kalandnak, Tamás visszarepül Svájcba, és pedig mehetek vissza dolgozni. Azt is tudtuk, hogy ilyen  fordulatokban gazdag és gyönyörű utazásban még nagyon sokáig egyikünknek sem lesz része (ha egyáltalán lesz), és hogy egymást se fogjuk látni hosszú hónapokig. 
A Joshua Treeből Los Angelesbe vezető sivatagi út lassan átalakult hatsávos autópályák, felül- és lejárók kusza pókhálójává, mi pedig megpillantottuk Los Angeles földből gombamód kinövő felhőkarcolóit.



Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű lesz összeválogatni a képeket, amik a blogra kerülnek, de az a helyzet, hogy én is, Tamás is szánalmasan kevés képet készítettünk. Képkészítés helyett mind a ketten azzal voltunk elfoglalva, hogy mennyire nem tetszik nekünk ez a hely. Los Angeles nagy csalódás volt, annak ellenére, hogy utánanéztünk a látnivalóknak, és olyan helyekre mentünk, amit útikalauzok ajánlottak.
Első nap késő délután érkeztünk meg a szállásunkra Hollywoodban. A szoba szemtelenül drága volt, annak ellenére, hogy négy, kissé kiütött állapotban levő ausztrállal kellett osztoznunk rajta. 
Úgy gondoltuk, jó ötlet lesz, ha este kimetrózunk Long Beachre, ott elsétálgatunk a tengerparton, koktélozunk, aztán járunk egyet a belvárosban, az este hátralevő részét pedig Hollywoodban töltjük. 
A metró amerikai viszonylatban nagyon jól szervezett volt, az állomások mind-mind más arculatúak és hangulatúak. Minden rendben is volt egészen Los Angeles közponjáig. Azt viszont senki nem mondta nekünk, hogy a városközpont és Long Beach között egy hatalmas gettó van. Igaz, nem is kérdeztük. De mi naívan azt gondoltuk, Long Beach egy menő környék lehet. Hát tévedtünk. Igaz, maga a tengerpart eléggé felkapott, de Long Beach városrész rémesen lepusztult, kihalt, tele elhagyatott, sötét, ipari telepekkel. Ha Tamás nem ült volna mellettem, fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna a vonaton. Olyan alakok szálltak fel néhol, akikről már messziről látszott, hogy vagy bűnözők, vagy nem teljesen százasok, hajléktalanok, vagy éppen delíriumos állapotban levő drogosok. Életemben ennyire nem féltem vonaton utazni. Tamás szintén. Abba a kellemetlen helyzetbe kerültünk, hogy féltünk a vonaton, de leszállni még inkább nem mertünk a sötét, elhagyatott állomásokon. Úgyhogy úgy döntöttünk, inkább végigmegyünk a tengerpartig, és ott próbálunk meg leszállni, hátha az biztonságosabb. Végül egy óra stresszes vonatozás után leszálltunk Long Beachen. A környék egészen hangulatos volt, a part jözelében néhány étterem és bár is volt. Igaz, annak ellenére, hogy még csak este nyolc felé járt az idő, alig volt ember kint. Hm...talán az ottaniak tudják, hogy ilyentájt nem érdemes kint mászkálni?


Hogy az izgalmakat kipihenjük, beültünk egy étterembe egy koktélra és rákkal és sajttal töltött gombára. Mint utóbb kiderült, a töltött gomba volt a Los Angeles-i élmények csúcsa...
Visszafelé ismét az ijesztő metróval kellett mennünk, utunkat azonban megszakítottuk, hogy a városközpontban sétáljunk egyet. Kinéztünk egy parkot a térképen, ahonnan szép kilátás nyílik a felhőkarcolókra. Nos, mikor leszálltunk, fényárban úszó park és nyüzsgő éttermek helyett csak bezárt kirakatokat, koszt, csöveseket, drogosokat, illetve a metróállomás előtt strázsáló zsarukat láttunk. Miután gyorsan szemrevételeztük a dolgot, úgy láttuk, jobb lesz, ha inkább visszaiszkolunk Hollywoodba.
A Long Beachen és a Downtownban szerzett kellemetlen élményeinket sajnos a hollywoodi éjszaka se tudta feledtetni. Itt is csak kihalt utcák voltak, ahol némileg jobban öltözött fiatalok randalíroztak részegen. Elvileg itt vannak jobb szórakozóhelyek is, csak mi éppen nem találtunk egyet se. Úgy tűnik, a hostel többi lakója se, mert mint amint kiderült, a legjobb buli Los Angelesben a hostel kertjében volt... Tamás bele is vetette magát a dologba, és néhány tajrészeg írrel meg angollal próbálták szórakoztatni egymást. Eleinte nehezen tudták egymást megérteni az erős brit meg magyar akcentusuk miatt, de mint tudjuk, az alkoholtól mindenkinek jobb lesz a nyelvérzéke és humora is, úgyhogy néhány pohárka után már felhőtlenül röhögtek. Azt nem nagyon tudnám megmondani, hogy min. Feltehetően én nem ittam eleget, mert valahogy egyáltalán nem találtam viccesnek őket, úgyhogy fél óra után ott is hagytam őket, és inkább skypeon meg Facebookon kezdtem múlatni az időt. Persze lehet, hogy nincs igazam, és ennek semmi köze a részegséghez, egyszerűen csak én vagyok mogorva és barátságtalan néha.
Másnap délelőtt következett a hollywoodi városnézés, illetve a Hírességek Sétányának megtekintése. Én mindig úgy képzeltem, hogy ez a sétány, ahol ilyen nagy megtiszteltetés csillagot kapni, egy nagyvonalú sugárút, pálmafákkal és stílusos, gyönyörű épületekkel. A valóság nem is állhatna távolabb ettől. Az épületek stílusa rossz értelemben vett eklektikus, gyakran lepukkadt, romos, az utca koszos, tele mindenféle giccseket áruló üzletekkel, csövesekkel, tróger, rongyos alakokkal, lökdösődő, pofátlan turistákkal, megvilágosodást hirdető modern, utcai prófétákkal, akiknek  épp csak egy kis pénzre van szükségük, színes maskarákba öltözött nőkkel, önjelölt sztárocskákkal, és úgy általában, szánalmas alakokkal, akik valamiért azt hiszik, ha itt produkálják magukat, egyszer csak majd rájuk kacsint a szerencse, és befutott színészek, rendezők vagy forgatókönyvírók lesznek. Ezen felül láttunk még pár embert, akik például egy forgatókönyvet akartak eladni, vagy egyszermélyes showval próbálkoztak, és úgy tünt, van koncepciójuk és tehetségük, és akár még lehet belőlük valami egyszer. Néhány fotó elkészítése után elegünk is lett az egészből, és inkább továbbálltunk.




Ezek után az egyik leghíresebb Los Angeles közelében levő strand, Santa Monica felé vettük az irányt. Közben útbaesett Beverly Hills, úgyhogy itt is kicsit megálltunk nézelődni. Nos, a kontraszt elég nagy volt az eddig látottakhoz képest. Hajléktalanok, drogosok és trógerek helyett itt minden a pénzről szól, gyönyörű kertvárosi villákat, gondozott kerteket, felkapott vásárlóutcát, luxusmárkák üzleteit, sportkocsikat láttunk. 




Itt végre láttunk olyan dolgokat, ahogyan a filmekben Los Angeles meg szokott jelenni: magas pálmákkal szegélyezett utakat, cabriókat, és nőket triókóban, napszemüvegben, akik valamiért fontosnak tartották, hogy a majd harminc fokos hőséggel dacolva még egy szőrös csizmát is felvegyenek. Hát igen, nehéz lehet olyan helyen élni, ahol az év összes napján ragyogóan süt a nap. Elvégre a szőrös csizma létszükséglet mindenkinek, nem?! 
Láttunk tehát nagyon lepukkadt és nagyon felkapott környékeket, csak éppen olyat nem, ami tetszett volna, és ahol jól tudtunk volna magunkat érezni. Nem sikerült megoldanunk a Los Angeles-rejtélyt, miszerint: miért rajonganak olyan sokan ezért a városért? De mint írtam, LA az USA második legnagyobb városa, tehát feltételezem, vannak sokkal szebb és élhetőbb részei is, csak éppen azok nem azok, ahova a turisták járnak. Ha még egyszer megyünk, biztosan tanácsot fogunk kérni olyan embertől, aki élt már itt.
A helyzetet némileg enyhítette a Santa Monicán tett látogatás. Ez a külvárosi rész az egyik legszebb tengerpart Los Angelesben. Nem kellett csalódnunk abban, amit láttunk: homokos tengerpart, pálmafák, nyugodt, kellemes környezet, meg néhány beach boy. A délután hátralevő részét a tengerparton való pihenéssel, alvással és fürdőzéssel töltöttük. Kellett is a pihenés, hiszen hosszú út várt még ránk hazafelé. 



Egy érdekes ismeretséget is sikerült kötnünk. A parton levő egyik padon egy idősebb párocska üldögélt. Láthatóan jól érezték magukat, hiszen órákon keresztül élvezték a semmittevést, a padon való ücsörgést és a járókelőkkel való beszédbe elegyedést. Ránézésre úgy tüntek, mint egy gazdag fickó, és az eltartott barátnője. Aztán kiderült, hogy ez nagyrészt igaz is. A fickó napszemüveget, fehér nadrágot, és félig kigombolt inget viselt, ami látni engedte a napbarnított bőrét és a vastag aranyláncokat a nyakában. A nőn fekete ruha, napszemüveg, és súlyos ékszerek voltak. Kiderült, hogy a férfi gazdag kolumbiai üzletember, aki Európa több országában is élt már, politikus, diplomata barátai vannak, a nő pedig horvát származású, aki néhány éve került Amerikába. Kicsit meglepődtem, hogy milyen körülmények között botlok balkáni emberbe, de kellemes meglepetés volt. A nő rögtön horvátul kezdett hozzám beszélni, és arról áradozott Szabadka  mennyire szép város. Az nem derült ki, hogyan ismerkedtek meg, a lényeg az, hogy ennyi utazással töltött év után úgy gondolták, a napfényes Kaliforniában telepednek le, és itt élvezik a gyönyörű környezetet és a semmittevést. Hiába, Kalifornia csodálatos hely, kár hogy Los Angeles egy elég nagy fekete folt rajta.

2014. október 12., vasárnap

Joshua Tree Nemzeti Park

Az út a Grand Canyontól Los Angelesig több, mint 500 mérföld, ezért Tamással úgy gondoltuk, a Grand Canyonban eltöltött délelőtt után már nem vállalkozunk ilyen hosszú út megtételére, és inkább két napot szánunk arra, hogy eljussunk az angyalok városába. Eldöntöttük tehát, hogy valahol megállunk éjszakára. De hol? Az út meglehetősen hosszan vezet a kietlen Mojave-sivatagon  keresztül, ahol szinte semmilyen település nincsen. Elkezdtük hát bújni a térképet, és felfedeztük, hogy valahol fél úton van egy Joshua Tree nevezetű nemzeti park. Az előző írásokból kiderült már, mennyire gondosan (nem) néztünk utána a látnivalóknak és (nem) terveztük meg az utat. Jól tájékozottak révén, természetesen egyikünk se hallott még a Joshua Treeről, beírtuk hát a nevet a Google képkeresőjébe. A képek láttán bekövetkezett megdöbbenést és áll-leesést nehéz lenne szavakkal leírni. A lényeg az, hogy eldöntöttük, egy éjszakát a Joshua Treenél töltünk, és megnézzük a parkot, mert ezt a helyet látni kell!
Ebből is látszik, sok dologra véletlenül jöttünk rá a nyolc napos út során, de a dolgok mindig a lehető legjobban sültek el.
Mint már említettem, az út a Mojave-sivatagon vezetett keresztül. Las Vegas igen nagy és a Grand Canyon viszonylagosan nagy népsűrűsége után már el is felejtettük, milyen az, amikor amerre néz az ember, a nagy semmit látja, és óránként jó esetben 1-2 autóval találkozik.



Azt hiszem, aznap este láttam életem leggyönyörűbb naplementéjét. A sivatagban a nagyon kicsi fényszennyezés miatt az alkony egészen páratlan szépségű, a lenyugvó nap fénye  ezer féle színnel csipkézi a végtelen égboltot.




A látványal alig tudtunk betelni, úgyhogy folyamatosan bámultunk kifelé a kocsi ablakából. Este hullafáradtan értünk oda 29 Palms településhez (ahol meglátásom szerint 29-nél több pálma volt), hogy ebben az oázisban töltsük az estét, mielőtt másnap reggel megnézzük a nemzeti parkot.
A Joshua Tree tele van meglepetéssel. Nem számítottunk rá, de ez a hely lett az egyike azoknak, amik a legjobban tetszettek. A park sokkal kisebb, mint a többi, ahol előtte voltunk, emberi léptékű, néhány óra alat kényelmesen bejárható, telis-tele van érdekesebbnél érdekesebb forma- és színvilágú sziklákkal, holdbéli tájakkal, hatalmas, szélcsiszolta gránittömbökkel, és a legfontosabb, Józsué fákkal. A park nevét adó, groteszk, embernél nagyobb yuccaféle csak itt, a Mojave-sivatag ezen a részén él meg. 

Koponya formájú szikla :)











2014. október 7., kedd

Grand Canyon

Sátorban alváskor az ébredés pillanata annyira van korrelációban az induláséval, mint mákosbejgli az önindukcióval. E találó hasonlatot Árpádtól idéztem, és megkockáztatom, a blogjának (illetve útikönyvének) egyik legjobb mozzanata. Én ezt most kölcsönözném, de kissé átírva: Las Vegasban töltött éjszaka után a kitűzött ébredés pillanata annyira van korrelációban az induláséval, mint mákosbejgli az önindukcióval.
Miután délelőtt 11-kor nagy nehezen felébredtünk és megreggeliztünk, el tudtunk indulni a Grand Canyonhoz. Így eleve elvesztettünk fél napot, az út elég hosszú, mi meg közben meg is álltunk többször pihenni, illetve egy kiadós steaket ebéd gyanánt elfogyasztani, úgyhogy már sötétedett, mire a Nagy Szurdokhoz értünk. Ez ugyan felborította az útitervet, de ennek ürügyén meg tudtuk nézni a kanyont naplementénél, illetve másnap reggel is.






Nagyon nehéz lenne kiválasztani, hogy a nyolc napos út során mi volt az a hely, ami a legjobban tetszett, hiszen minden nap teljesen más, a maguk nemében egyedülálló helyeket láttunk. Mégis, a Grand Canyon valahogy mindennél másabb. Talán a naplementében a csipkézett, ezerszínű sziklákon megtörő fény, talán a kanyon lélegzetelállító méretei és szédítő, másfél km-es mélysége, vagy inkább az, hogy ez, a Colorado folyó által a gránitba és mészkőbe vájt üreg a földtörténet legutóbbi kétmilliárd évét kendőzetlenül tárja elénk, teszi a kanyont varázslatossá.
Miután lement a nap, ismét kocsiba ültünk, hogy a koromsötét parkban, vigyázva a nyulakra, őzekre és párducokra, szállást találjunk. 
Másnap reggel pedig egy kilátóba felmászva láthattuk a Colorado folyót is. 






Az őshonos indiánok szent helyként tekintenek a kanyonra, ugyanis úgy tartják, a kanyon akkor keletkezett, az emberek feldühítették az isteneket, amiért azok kővé változtatták, és festékkel öntötték le őket. Így keletkezett a kanyon változatos formavilága és színei.

2014. október 4., szombat

Las Vegas

Azt hiszem se én, se Tamás nem gondoltuk volna, hogy miután túléltük a Sierra Nevada szerpentinjeit, és a sivatagon is átértünk kerékcsere nélkül, ott lesz a legnagyobb kihívás vezetni, ahol civilizáció van. A Halál Völgye és Las Vegas közötti több órás út alatt egy poros kisvároson kívül csak sivatagot meg a nagy semmit láttunk. Aztán egyszer csak a kietlen pusztaságból, a semmi legteljesebb közepén kinőtt egy hatalmas, tornyos, csillogó-villogó város. Lehet, hogy csak én gondolom így, de szerintem elég nagy arroganciára vall a sivatag közepén egy ekkora várost felhúzni. 
A sivár vidékból hirtelen több, egymást keresztbe-kasul szelő hatsávos autópálya lett, több száz lejárattal, átjárattal, felüljáróval. Nekünk pont sikerült az esti hét órás csúcsforgalmat kifognunk, így elég érdekes volt az egymás után sűrűn özönlő 120-130 km/h sebességgel száguldó autók, teherautók között a 151.-ik kijáratot megtalálni, aztán a harmadikból az első sávba átsorakozni, a felüljárón átjutni a másik autópályára, ahol aztán nekünk pont a hatodik sáv kellett ahhoz, hogy balra egy újabb lejáraton át eljussunk egy másik útra. 
A nyolc napos út során Las Vegasban találtunk ár-érték arányban legjobb szállást. Hatalmas szobát kaptunk, két, szinte kétszemélyes ággyal, gyönyörű füdőszobával, vasalóval (!), úszómedencével, reggelivel, egy utcányira a főutcától. Mindezt nevetséges összegért. Hm, talán csak nem azt akarják, hogy mindenki a kaszinókban költse el az összes pénzét?! 
Miután lemostuk magunkról a sivatag porát, indulhatott a móka. Nyolcvan nap alatt a Föld körül helyett nekünk csak egy este áll rendelkezésünkre. Ebbe bele kellett sűrítenünk New York, Los Angeles, Párizs, Róma, Monte Carlo, Camelot és Luxor megtekintését. Szerencsére Las Vegasban ezek a helyek mind-mind megtalálhatók.


Ismét csak azzal az elcsépelt mondattal tudok élni, amivel korábban is, miszerint az, amit itt láttunk európai ember számára nehezen megemészthető. A gyomorforgató giccs és ízléstelenség már-már olyan szintre van emelve, hogy az esztétikai értelmet nyer. Itt minden talmi, hamis, eltúlzott és színpadias. Mint ahogyan a színházban, a látványos díszlet mögött csak tátongó üresség van. Nincs róla pontos adatom, de szerintem a világon itt lehet a legnagyobb a neon/m2 koncentráció. 




A hely úgy néz ki, mintha valaki egy hatalmas prizmával a Nap fényét szétválasztotta volna és színek szerint felaggatta volna az épületekre, mint karácsonyfákra. Nagyon színes, nagyon villódzó. Ez a rokokó díszességű, fénnyel galvanizált város egy óriáscsecsemőknek szánt makettváros is lehetne. De nem az. Így mi is élvezhettük a város nyújtotta lehetőségeket. Az este hamar eltelt hangos tömegben vegyüléssel, gyalogos felüljárón mászkálással és az előbb említett látványosságok végiglátogatásával.









A Bellaggio Hotel előtti szökőkút-koreográfia Las Vegas egyik legnagyobb látványossága.



Ami az itt mulató népséget illeti, láttunk itt mindenféle szerzetet: kackiás farmerlegényeket, indokolatlanul alulöltözött leányzókat (lányok, a strand a másik irányban van...), világmegváltó próféciákat hirdető megvilágosodott elméket, a showbizniszbe betörni igyekvő magamutogatókat, a 21. születésnapjukat ünneplő, és az elmúlt húsz év kihagyást egy minden korábbi eméküket feledtető alapos berúgással ünneplő szépreményű kollégistákat, apuci pénzén mulató gazdag ficsúrokat, az elit kaszinókban százezreket, milliókat eljátszó apucikat, unottan fényképezgető orosz milliomosfeleségeket, a mögöttük még unottabban kullogó 'annyira útálok itt mindenkit' ábrázatú férjeiket, legalább három számmal kisebb, ledér hercegnőjelmezbe gyömöszölt, hurkás, önkívületig lerészegedett, lánybúcsút ünneplő társaságokat, meg néhány, magunkhoz hasonlóan tanácstalanul nézelődő, elveszett embert. 
Ha már itt voltunk, kipróbáltuk a szerencsénket is. Én csak bíztatással, Tamás pénzzel is beszállt a mókába. Valami miatt az emberek azt hiszik, itt a játékgépek defekálják a pénzt, és Vegasba az emberek meggazdagodni járnak. Biztos van valami a dologban, mert ha mindenki állandóan vesztene, senki nem járna ide. Mindenesetre Tamásnak annyit sikerült elérnie, hogy az este elvesztett summát másnap reggel visszanyerte, úgyhogy végül nullás egyenleggel tudott zárni.



Itt az összes kaszinóbelső össze van kötve egymással (a játékbarlang kifejezés valódi értelmet nyer), így fordulhatott elő, hogy a középkori Camelot várában kóvályogva a dekorációs célokat szolgáló szablyákat és páncélzatokat fokozatosan felváltották az egyiptomi hieroglifák, macska szobrok, és végül egy Szfinx, és a középkori Camelotból hirtelen egy ókori egyiptomi piramisban találtuk magunkat. Igaz, fekete üvegből volt és még villódzott is. Ilyen ez a Las Vegas.