Los Angeles, az Amerikai Egyesült Államok második legnagyobb városa, a messze földön híres angyalok városa, a filmgyártás központja, a hely, ahol az álmok valóra válnak. Nekünk azonban Los Angeles egy álom végét jelentette. Ez volt a nagy utazás utolsó állomása, ezek után már csak hazafelé, Santa Cruzba vezetett az út. Izgalommal és kíváncsisággal vegyes szomorúsággal vártuk, hogy megérkezzünk. Tudtuk, hogy ezek után végeszakad a nagy kalandnak, Tamás visszarepül Svájcba, és pedig mehetek vissza dolgozni. Azt is tudtuk, hogy ilyen fordulatokban gazdag és gyönyörű utazásban még nagyon sokáig egyikünknek sem lesz része (ha egyáltalán lesz), és hogy egymást se fogjuk látni hosszú hónapokig.
A Joshua Treeből Los Angelesbe vezető sivatagi út lassan átalakult hatsávos autópályák, felül- és lejárók kusza pókhálójává, mi pedig megpillantottuk Los Angeles földből gombamód kinövő felhőkarcolóit.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű lesz összeválogatni a képeket, amik a blogra kerülnek, de az a helyzet, hogy én is, Tamás is szánalmasan kevés képet készítettünk. Képkészítés helyett mind a ketten azzal voltunk elfoglalva, hogy mennyire nem tetszik nekünk ez a hely. Los Angeles nagy csalódás volt, annak ellenére, hogy utánanéztünk a látnivalóknak, és olyan helyekre mentünk, amit útikalauzok ajánlottak.
Első nap késő délután érkeztünk meg a szállásunkra Hollywoodban. A szoba szemtelenül drága volt, annak ellenére, hogy négy, kissé kiütött állapotban levő ausztrállal kellett osztoznunk rajta.
Úgy gondoltuk, jó ötlet lesz, ha este kimetrózunk Long Beachre, ott elsétálgatunk a tengerparton, koktélozunk, aztán járunk egyet a belvárosban, az este hátralevő részét pedig Hollywoodban töltjük.
A metró amerikai viszonylatban nagyon jól szervezett volt, az állomások mind-mind más arculatúak és hangulatúak. Minden rendben is volt egészen Los Angeles közponjáig. Azt viszont senki nem mondta nekünk, hogy a városközpont és Long Beach között egy hatalmas gettó van. Igaz, nem is kérdeztük. De mi naívan azt gondoltuk, Long Beach egy menő környék lehet. Hát tévedtünk. Igaz, maga a tengerpart eléggé felkapott, de Long Beach városrész rémesen lepusztult, kihalt, tele elhagyatott, sötét, ipari telepekkel. Ha Tamás nem ült volna mellettem, fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna a vonaton. Olyan alakok szálltak fel néhol, akikről már messziről látszott, hogy vagy bűnözők, vagy nem teljesen százasok, hajléktalanok, vagy éppen delíriumos állapotban levő drogosok. Életemben ennyire nem féltem vonaton utazni. Tamás szintén. Abba a kellemetlen helyzetbe kerültünk, hogy féltünk a vonaton, de leszállni még inkább nem mertünk a sötét, elhagyatott állomásokon. Úgyhogy úgy döntöttünk, inkább végigmegyünk a tengerpartig, és ott próbálunk meg leszállni, hátha az biztonságosabb. Végül egy óra stresszes vonatozás után leszálltunk Long Beachen. A környék egészen hangulatos volt, a part jözelében néhány étterem és bár is volt. Igaz, annak ellenére, hogy még csak este nyolc felé járt az idő, alig volt ember kint. Hm...talán az ottaniak tudják, hogy ilyentájt nem érdemes kint mászkálni?
Hogy az izgalmakat kipihenjük, beültünk egy étterembe egy koktélra és rákkal és sajttal töltött gombára. Mint utóbb kiderült, a töltött gomba volt a Los Angeles-i élmények csúcsa...
Visszafelé ismét az ijesztő metróval kellett mennünk, utunkat azonban megszakítottuk, hogy a városközpontban sétáljunk egyet. Kinéztünk egy parkot a térképen, ahonnan szép kilátás nyílik a felhőkarcolókra. Nos, mikor leszálltunk, fényárban úszó park és nyüzsgő éttermek helyett csak bezárt kirakatokat, koszt, csöveseket, drogosokat, illetve a metróállomás előtt strázsáló zsarukat láttunk. Miután gyorsan szemrevételeztük a dolgot, úgy láttuk, jobb lesz, ha inkább visszaiszkolunk Hollywoodba.
A Long Beachen és a Downtownban szerzett kellemetlen élményeinket sajnos a hollywoodi éjszaka se tudta feledtetni. Itt is csak kihalt utcák voltak, ahol némileg jobban öltözött fiatalok randalíroztak részegen. Elvileg itt vannak jobb szórakozóhelyek is, csak mi éppen nem találtunk egyet se. Úgy tűnik, a hostel többi lakója se, mert mint amint kiderült, a legjobb buli Los Angelesben a hostel kertjében volt... Tamás bele is vetette magát a dologba, és néhány tajrészeg írrel meg angollal próbálták szórakoztatni egymást. Eleinte nehezen tudták egymást megérteni az erős brit meg magyar akcentusuk miatt, de mint tudjuk, az alkoholtól mindenkinek jobb lesz a nyelvérzéke és humora is, úgyhogy néhány pohárka után már felhőtlenül röhögtek. Azt nem nagyon tudnám megmondani, hogy min. Feltehetően én nem ittam eleget, mert valahogy egyáltalán nem találtam viccesnek őket, úgyhogy fél óra után ott is hagytam őket, és inkább skypeon meg Facebookon kezdtem múlatni az időt. Persze lehet, hogy nincs igazam, és ennek semmi köze a részegséghez, egyszerűen csak én vagyok mogorva és barátságtalan néha.
Másnap délelőtt következett a hollywoodi városnézés, illetve a Hírességek Sétányának megtekintése. Én mindig úgy képzeltem, hogy ez a sétány, ahol ilyen nagy megtiszteltetés csillagot kapni, egy nagyvonalú sugárút, pálmafákkal és stílusos, gyönyörű épületekkel. A valóság nem is állhatna távolabb ettől. Az épületek stílusa rossz értelemben vett eklektikus, gyakran lepukkadt, romos, az utca koszos, tele mindenféle giccseket áruló üzletekkel, csövesekkel, tróger, rongyos alakokkal, lökdösődő, pofátlan turistákkal, megvilágosodást hirdető modern, utcai prófétákkal, akiknek épp csak egy kis pénzre van szükségük, színes maskarákba öltözött nőkkel, önjelölt sztárocskákkal, és úgy általában, szánalmas alakokkal, akik valamiért azt hiszik, ha itt produkálják magukat, egyszer csak majd rájuk kacsint a szerencse, és befutott színészek, rendezők vagy forgatókönyvírók lesznek. Ezen felül láttunk még pár embert, akik például egy forgatókönyvet akartak eladni, vagy egyszermélyes showval próbálkoztak, és úgy tünt, van koncepciójuk és tehetségük, és akár még lehet belőlük valami egyszer. Néhány fotó elkészítése után elegünk is lett az egészből, és inkább továbbálltunk.
Ezek után az egyik leghíresebb Los Angeles közelében levő strand, Santa Monica felé vettük az irányt. Közben útbaesett Beverly Hills, úgyhogy itt is kicsit megálltunk nézelődni. Nos, a kontraszt elég nagy volt az eddig látottakhoz képest. Hajléktalanok, drogosok és trógerek helyett itt minden a pénzről szól, gyönyörű kertvárosi villákat, gondozott kerteket, felkapott vásárlóutcát, luxusmárkák üzleteit, sportkocsikat láttunk.
Itt végre láttunk olyan dolgokat, ahogyan a filmekben Los Angeles meg szokott jelenni: magas pálmákkal szegélyezett utakat, cabriókat, és nőket triókóban, napszemüvegben, akik valamiért fontosnak tartották, hogy a majd harminc fokos hőséggel dacolva még egy szőrös csizmát is felvegyenek. Hát igen, nehéz lehet olyan helyen élni, ahol az év összes napján ragyogóan süt a nap. Elvégre a szőrös csizma létszükséglet mindenkinek, nem?!
Láttunk tehát nagyon lepukkadt és nagyon felkapott környékeket, csak éppen olyat nem, ami tetszett volna, és ahol jól tudtunk volna magunkat érezni. Nem sikerült megoldanunk a Los Angeles-rejtélyt, miszerint: miért rajonganak olyan sokan ezért a városért? De mint írtam, LA az USA második legnagyobb városa, tehát feltételezem, vannak sokkal szebb és élhetőbb részei is, csak éppen azok nem azok, ahova a turisták járnak. Ha még egyszer megyünk, biztosan tanácsot fogunk kérni olyan embertől, aki élt már itt.
A helyzetet némileg enyhítette a Santa Monicán tett látogatás. Ez a külvárosi rész az egyik legszebb tengerpart Los Angelesben. Nem kellett csalódnunk abban, amit láttunk: homokos tengerpart, pálmafák, nyugodt, kellemes környezet, meg néhány beach boy. A délután hátralevő részét a tengerparton való pihenéssel, alvással és fürdőzéssel töltöttük. Kellett is a pihenés, hiszen hosszú út várt még ránk hazafelé.
Egy érdekes ismeretséget is sikerült kötnünk. A parton levő egyik padon egy idősebb párocska üldögélt. Láthatóan jól érezték magukat, hiszen órákon keresztül élvezték a semmittevést, a padon való ücsörgést és a járókelőkkel való beszédbe elegyedést. Ránézésre úgy tüntek, mint egy gazdag fickó, és az eltartott barátnője. Aztán kiderült, hogy ez nagyrészt igaz is. A fickó napszemüveget, fehér nadrágot, és félig kigombolt inget viselt, ami látni engedte a napbarnított bőrét és a vastag aranyláncokat a nyakában. A nőn fekete ruha, napszemüveg, és súlyos ékszerek voltak. Kiderült, hogy a férfi gazdag kolumbiai üzletember, aki Európa több országában is élt már, politikus, diplomata barátai vannak, a nő pedig horvát származású, aki néhány éve került Amerikába. Kicsit meglepődtem, hogy milyen körülmények között botlok balkáni emberbe, de kellemes meglepetés volt. A nő rögtön horvátul kezdett hozzám beszélni, és arról áradozott Szabadka mennyire szép város. Az nem derült ki, hogyan ismerkedtek meg, a lényeg az, hogy ennyi utazással töltött év után úgy gondolták, a napfényes Kaliforniában telepednek le, és itt élvezik a gyönyörű környezetet és a semmittevést. Hiába, Kalifornia csodálatos hely, kár hogy Los Angeles egy elég nagy fekete folt rajta.
