Road Trip: A Halál Völgye

A nagy utazás második állomása a Halál Völgye volt. Nem is lehetne ez nagyobb kontrasztban a Yosemite Nemzeti Park gránittömbjeivel, hűs fenyveseivel és csobogó patakjaival. Az Amerikai kontinens legszárazabb és legforróbb sivatagáról van szó ugyanis. Na de ne szaladjunk előre ennyire a katlanba... 

Már a Sierra Nevadán átvezető háromórás, szerpentineken való kanyargás is érdekes volt. Amikor éppen nem kellett a kormányt görcsösen markolnom, hogy ne forduljunk bele valami szakadékba, helyenként még a tájból is láttam valamit. Tamás, aki az anyósülés kényelméből szemlélte a tájat, erről bizonyára többet tudna mesélni, én azonban csupán az időnként elkapott pár másodpercnyi megfigyelések összefűzésésére támaszkodhatok. A hegyek egyre csupaszabbá és vörösebbé váltak, mígnem egyszer csak átjutottunk a Sierra Nevadán. Mögöttünk a hegylánc kupolái és a vadon, előttünk a nagy semmi. A hegylánc magas vonulatai elzárják az óceán felől jövő esőfelhők útját, emiatt a Sierra Nevada keleti oldala meglehetősen kopár, száraz és gyéren lakott. Olyannyira gyéren, hogy a Yosemite Nemzeti Park és a Halál Völgye közötti 450 km-en csupán két várost láttunk, és egyik se mutatta túlzottan nagy népsűrűség jelét. Elképesztő élmény egy európainak ilyen helyeken járni, órákon keresztül olyan tájon vezetni, ahol csak sziklák, kövek, az út és az ég létezik. Hiába, Amerika nagyon nagy, és a nagy része nagyon kevéssé lakott. 

A két város közül, ami útközben volt, mi a kiválasztottuk a térképen a Bishop nevű, nagyobbnak tűnőt, hogy ott töltsük az éjszakát. Ez a metropolisz vagy öt utcából állt, úgyhogy felkészültünk álmaink megvalósulására: egy Isten háta mögötti helyen egy olcsó, kétes hírű motelben megszállni. Nos, gyanús kinézetű , giccses neonnal megvilágított motel volt pár, csak éppen olcsó nem volt egyik se. Úgy tűnik, a Sierra Nevada keleti oldalára sokan járnak túrázni, és Bishop az egyetlen település, ahol meg lehet szállni...

Miután Tamás és némi alkohol társaságában eltöltöttünk egy kellemes estét Bishopban, kihevertük a tetemes összeg szállásra való elköltését, reggeli moteles muffinnal és Taco Bell-es pisiízű kétliteres kávéval megtankolva elindultunk az ismeretlen felé. 

Valamennyire felkészültünk a Halál Völgyéből, illetve Árpi blogjának (illetve útikönyvének) olvasása is jó támpontot adott, de a helyzet az, hogy semmilyen aprólékos utánaolvasás nem tudott volna minket felkészíteni arra, ami ránk várt. Az észak-dél irányba haladó főút sem volt éppen forgalmas, de a mellékút, ami a Halál Völgyébe vezet egyenesen üres volt. Két órán keresztül 5 autón kívül nem is láttunk mást, csak skarlát köveket, homokot, száraz, tüskös bokrokat meg kaktuszt. Úgyhogy néha mikor meguntuk a szélvédőn keresztül égető napot, és kiszálltunk a kocsiból, hogy közvetlenül is sütessük a bőrünket kicsit, együnk és igyunk. Például ilyen helyeken:

Ahogy haladtunk tovább, a táj egyre csak kietlenebbé és extrémebbé vált.

És végül megérkeztünk a legek legéhez. A Death Valley Amerika legszárazabb és legmelegebb helye. Azt itt mért 56,7 fokos hőmérsékletet csak a Szahara volt képes felülmúlni. Ebben a kietlen, forró, hegyekkel körülfogott katlanban minden a túlélésről szól. Egy rövid ideig végigfutott az agyunkon, hogy talán nem augusztusban kellett volna idejönni, amikor a napi átlaghőmérséklet 45 fok felett van, és  a hőmérő higanyszála gyakran 50 felé is felkúszik. Aztán persze beláttuk, hogy mikor jöjjünk, ha nem most. A park hatalmas, a legnagyobb az amerikai nemzeti parkok közül, úgyhogy sikerült egy légkondícionált autóban vagy fél napot eltöltenünk itt, egyik látnivalótól a másikig furikázva. Néha erőt vett rajtunk a kíváncsiság és kiszálltunk fotókat készíteni. Nekem pár perc is elég volt, hogy a hőháztartásom teljesen kikészüljön az elviselhetetlen melegben és a tűző napon, és ha nem tettem volna a fejemre ezt a kis csinos fehér törölközőt, bizonyára rosszul is lettem volna. 

A völgy a 19. században Kaliforniába igyekvő, de a sivatagban eltévedt aranyásóktól kapta a nevét, akik, hogy rövidítsenek, az útról letértek, de elszámítván magukat, ahelyett, hogy aranyban bővelkedő vízfolyamokhoz értek volna, két hónapig bolyongtak a kegyetlen, forró és száraz sivatagban. Mivel a magas hágókon szekérrel nem lehetett átjutni, levágták a szamaraikat, hogy a húsukat megegyék, a szekereket pedig feldarabolták, hogy a tüzükön megsüssék a szamarakat. Végül elcsigázottan és eléhezve ugyan, de kijutottak a völgyből. A csodával határos módon csak egy öregember halt meg, de ő már a völgybe érkezésekor haldoklott. 

Csodálatos, hogy az élet mindenhol utat tör magának, és még ez a könyörtelen és zord környezet is több száz állat- és növényfajnak ad otthont. A számos szúrós bokron, emlősön és gyíkon kívül még őshonos halfaj (!!!!) is él a park egyik vízforrásában. A legzordabb körülményekhez alkalmazkodtak, megélnek a gyakran 34-35 fokos vízben, aminek sótartalma a tengerének hatszorosa.

A Death Valley látszólag nem is annyira barátságtalan, hiszen jól légkondícionált látogatói központja, illetve kempinghelyei és 1-2 hotel is van itt. Mondjuk azt nem értem, ki lenne képes ebben az eszeveszett hőségben fél napnál többet eltölteni...

A tábla arra figyelmeztet, hogy idén már ketten meghaltak a park területén a szélsőséges meleg miatt.

Kellemes 43 fok a látogató központ pálmái alatt. A tűző napon legalább 45-50 fok volt.

Ha kezdtük volna nagyon otthonosan érezni magunkat, elég volt ránézni a térképre és látni az egyes látványosságok neveit: Rosszvíz, Dante-csúcs, Az Ördög Kukoricása, Az Ördög Golfpályája...

A parkból kifelé menet a Művész Palettáján keresztül vezetett az urunk. Ez nem más, mint különböző ércek által szivárványosra festett holdbeli táj. 

Két hónap helyett fél nap bolyongás után pedig sikerült kijutnunk a völgyből. A völgy kijáratánál már kissé lejjebb kúszott a hőmérő higanyszála, és kellemes 40  fok körül állapodott meg. A kijáratnál egy árkádos-árnyas fehér kisértet bűvik meg a kiégett fű mögött. Halál Völgye Balett és Kávézó. A kávézót és az ajándékboltot üzemeltető tüneményes idős bácsi nosztalgikusan mesél azokról az időkről, amikor még emberek éltek ezen a kies pusztaságon, és egy New York-i balerina a nagyvárost elhagyva itt telepedett le, hogy a zord környezettől és a kemény munkától megfáradt bóraxbányászokat a táncával szórakoztassa. A balerina még ma is él, a Balettet ugyan bezárták a bányák megszünése után, de őt a szíve nem engedte elhagyni ezt a helyet. Ő a szellemváros egyetlen lakója, a balett, a kávézó és a groteszk ajándékbolt tulajdonosa.

Road Trip: A kezdetek, irány a Yosemite Nemzeti Park

Miután az utazásunk minden mozzanatát kellő pontossággal megterveztük, értve ez alatt az:
-ugyan, nem kell mindennek utánanézni, majd ott kiderül, hogy lesz
-ne fárasszuk már magunkat a szállás előre lefoglalásával
-ha más nem, majd alszunk a kocsiban az út mellett
-a tömeget követve majdcsak megtaláljuk a látnivalókat

ésatöbbi típusú mondatokat a lehető legkomolyabban véve, úgy éreztük, eljött az ideje, annak, hogy belevágjunk a Nagy Utazásba, hogy 8 nap alatt, majdnem 3000 km-t megtéve, három államot bejárva felfedezzük magunknak, milyen ez az Amerika. Persze akkor még nem gondoltunk bele, hogy az effajta hozzáállás nem mindig a legcélravezetőbb, különösen, ha medvéktől, farkasoktól hemzsegő erdőségekbe, kopár sivatagba, vagy éppen a Csendes-óceán veszedelmes, sziklás partvidékére készül az ember. De ezekről majd később, a lényeg a lelkesedés, ugyebár.  

Mindig is álmodoztam egy ilyen tipusú utazásról, amikor az ember kibérel egy kocsit, nap, nap után szeli a mérföldeket, egyik kisvárosból a másikba vetődik, egy motelben vagy kempingben alszik egyet, és közben minden nap gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyeket fedez fel. 

A dolog tehát az autóbérléssel kezdődött. Mivel Tamásnak nincs jogosítványa,  nekem kellett mind a 3000 km-t levezetnem, és mivel csak nyolc napunk volt, ez gyakran napi 4-8 óra volán mögött ülést jelentett. Más választásom nem volt, de azért ehhez hozzá kell tenni, hogy mióta Japánba költöztem, autót nem vezettem egyáltalán. Ennek meg ugye már két éve. Ezen kívül, ahogy édesanyám igen találóan megjegyezte:

-Jézus Mária, hogy akarsz te ennyit vezetni? Te még Palics határán kívül soha nem hajtottál!

Nos, ez a dolog lényegi részére elég jól rátapint, de hogy azért pontosak legyünk, ehhez hozzá kell tenni, hogy voltam már autóval Szabadkán, Szegeden,Ludason, Martonoson, Kanizsán, sőt még Zentán is... Ilyetén gondolatmenet, és magam megnyugtatása, valamint önbizalommal való felvértezése után indulhattunk is. Azaz... indultunk volna, ha az automata autó hajlandó lett volna. Ugye mindenki azt szajkózza, automata váltós kocsit mennyire gyerekjáték vezetni, de persze azt senki nem mondja el, hogy a fék nem pont úgy működik, ahogy a manuális autókban. Ennek eredményeképp idulás után részünk volt pár elég durva, fej előreugrik-, nyelvre ráharap-, az összes cucc felborul- típusú befékezésben, amiért Tamástól utólag is elnézést kérek. Aztán még az első egy órában minden szemafor előtt keresztet kellett vetni, hogy pont úgy fékezzünk le, hogy ne menjünk bele az előttünk levőbe, de azért ne törjön ki a nyakunk se. A kezdeti meglepetés után viszont hamar megszoktam, és nagyon egyszerű volt a vezetés. 

Abba ismét csak nem gondoltunk bele (minek azt?), hogy a helyek nagy része, ahova menni akartunk, hegyvidéken van. Tősgyökeres síksági ember lévén, számomra a legnagyobb emelkedő, amin valaha vezetnem kellett, a Majsai híd volt Szabadkán. Az én szótáramból tehát hiányzott a 'kormányt megállás nélkül jobbra-balra forgatni, különben a szakadékba zuhanunk' nevezetű szócikk. Engem még annak idején arra tanítottak az autóiskolában, hogy tartsam egyenesen a kormányt, hogy a kocsi stabil legyen, folyamatos forgatásról szó sem volt. Ez különösen akkor hiányzott, amikor a Sierra Nevadán keresztül vezető három órás úton folyamatosan éles szerpentineken kellett egyensúlyoznunk. További kellemetlenség tud lenni, ha az embernek történetesen tériszonya van, mint személyemnek, és a szerpentint a több száz méteres mély szakadéktól még korlát sem választja el. 

Úgy kezdődött a dolog, hogy Kalifornia partvidékéről indultunk, keresztül mediterrán, napszítta, sárgán izzó tájakon, mandula-, és gyümölcsfaligeteken, tehéncsordákon, majd a kiégett füves pusztaságok lassacskán egyre lankásabbak lettek, imitt-amott már fák is voltak, mígnem végül a lankákból hatalmas hegyek lettek, mi pedig egy patakokkal, vízesésekkel átszőtt, dús fenyőerdő közepén találtuk magunkat. 

Megérkeztünk tehát a Sierra Nevada hegység egyik legszebb részére, a Yosemite Nemzeti Parkba. A hely nem csupán szépségéről ismert, de itt található minden sziklamászó kedvenc helye, a világ legmagasabb gránitfala, azaz az El Capitan.

Van itt még vízesés is, ráadásul több is, csak éppen víz nem volt egyikben se... Ilyenkor nyáron kiszáradnak, mi bőséggel lezúduló vízfolyam helyett annak csak a hűlt helyét láttunk.

A vízeséseket tehát sajnos nem sikerült látnunk, de kárpótolt minket az a sok más gyönyörű hely, amit az az egy nap alatt láttunk, amit a parkban töltöttünk. 

Tamásról mindig is tudtuk, hogy megosztó személyiség. Neki már egy nap leforgása alatt sikerült barátokat és ellenségeket is szereznie!

San Francisco

San Francisco Kalifornia második legnagyobb városa, az egyik legfontosabb pénzügyi és innovációs központ, itt van a világ egyik legnevesebb orvosi egyeteme és  itt születettek meg a virággyermekek, azaz a hippi kultúra a 60-as években. San Francisco ezen kívül kedvelt idegenforgalmi célpont is.

A város meredek dombokra épült, ami azt eredményezi, hogy a különböző városrészek egymástól eltagolódnak, és az egyes városrészekben különböző stílusok alakulnak ki. A városnak nagyon változatos, eklektikus arculata van mind az építészet, mind az egyes negyedek lakói, hangulata vagy éppen mikroklímája tekintetében. Van itt pénzügyi negyed égigérő felhőkarcolókkal, békés kertvárosok, óceánpart sétánnyal, vidámparkkal, mexikói, kínai, olasz negyedek, hippi negyed, meleg negyed és még sorolhatnám. A klíma néha annyira más lehet, hogy amíg az egyik helyen átalában meleg, derűs az idő, a város másik fele szinte állandóan ködbe van burkolva, és dermesztő szél süvít. 

Mi Tamással először a kellmesen napsütötte pénzügyi negyed felhőkarcolóit néztük meg. Hát igen...itt elég sok a beton meg az üveg, és általában mindenki rohan valahova. Mi persze nem siettünk sehova, így amikor éppen sikerült rávennem Tamást, hogy ne szedje annyira gyorsan a kétméteres lábait, akkor egész kényelmesen el tudtunk sétálgatni, és ámulni az üvegóriásokon. 

A pénzügyi negyed közvetlen szomszédságában van a kínai negyed, ami Amerika legrégebbi és legnagyobb kínai negyede. Ez nem is meglepő, hiszen San Francisco lakosságának körülbelül egyharmada ázsiai bevándorló. Egy kicsit Kínában érezhettük magunkat tehát, amikor idecsöppentünk. A legtöbb dolog kínaiul van kiírva, sorakoznak a  mindenféle szuvenírnek nevezett csillogó-villogó, ordenáré színekben éktelenkedő giccsek, kínai éttermek, vagy éppen a hagyományos kínai orvosláshoz elengedhetetlenül szükséges, teljesen felismerhetetlen, gyökerek, porok, főzetek, és különböző növényi és állati eredetű ''szerek''. A negyedben tett látogatást egy kellően gyanús küllemű lebujban tett sorsjegyvásárlással zártuk. Tamás szerencséje ezúttel nem jött be, a tíz dollárért vásárol kínai kaparósok egyike sem nyert. Persze az is lehet, hogy ezek a hivatalos sorsjegyek kínai másolata voltak, és eleve nem is lehet velük nyerni...

A kínai negyedből kifelé menet hirtelen az olasz negyedben találtuk magunkat. Előbb volt egy rövidke átmenet, amikor a kínai feliratok, pagodaszerű képződmények ritkulni kezdtek, és folyamatosan jelentek meg a pizzeriák, olasz hentesek, pékek, kávézók, mígnem végül, mikorra már egészen olasz hanulatban éreztük magunkat, a tetejébe még egy templom is előbukkant.

A nap zárásaként következett, amit mindketten legjobban vártunk, az Aranykapu, azaz a Golden Gate híd! Igazi nyárból télbe típusú élményben volt részünk alig néhány perc buszozás után. A híd, hírnevéhez teljesen hűen, félig ködben állt, az öbölben bőven húsz fok alatt volt a hőmérséklet, és dermesző, jeges szél fújt. 

San Francisco szimbóluma, a világ egyik leggyönyörűbb hídja, megépüláse idején a világ leghosszabbja, az 1930-as években épült art deco stílusban. Először a megszokott, szürke színre szerették volna festeni, de szerencsére végül a narancssárga mellett döntöttek, mert az jobban illik a tájhoz, ráadásul a ködben való láthatóságot megkönnyíti.

Tudtátok, hogy ez a világon a második legkedveltebb helyszín az öngyilkosok körében? Csak a kínai Nanjing Yangtze híd előzi meg, a harmadik helyen pedig a Fudzsi hegy lábánál fekvő Aokigahara szent erdő áll Japánban. Az ugró 75 méteres magasságból ugrik, a négy másodperces zuhanás végén a sebessége közel 120 km/h. A legtöbben a vízbe csapódáskor fellépő hirtelen trauma miatt halnak meg. Az az 5%, aki nem hal meg a sokkhatás következtében, a dermesztően hideg vízben megfagy. A túlélésre való esély szinte egyenlő a nullával. 

A híd annyira népszerű az öngyilkosok körében, hogy rengetegen csak azért utaznak több száz vagy ezer km-t San Francsicoig, hogy a hídról levessék magukat. A rendőrség renszeresen talál elhagyatott autókat a híd környkén. Éppen ezért, a hídon több helyen az öngyilkosokat lebeszélő táblákat helyeztek ki, illetve az egész híd kamerás megfigyelés alatt áll, és ha úgy észlelik, valaki ugorni készül, a hídon állomásozó őrök hamar a helyszínen teremnek, hogy az illetőt eltérítsék szándékától. Ezzel a módszerrel már több száz ember életét sikerült megmenteni, de sajnos még mindig nagyon sokaknak sikerül leugrani minden évben. 

Vajon mi lehet a híd vonzereje? Talán a híd esztétikája? Vagy a ködös öbölben süvítő orkáni erejű szelek? Ki tudja. Mi a Golden Gate hídnál csak egy bő órácskát töltöttünk. Tudtuk, hogy vár még ránk Kalifornia, Nevada és Arizona minden csodája, erdők, mezők, hegyek és sivatagok.