2012. november 25., vasárnap

Tsukuba-szán egy esős napon

Tsukuba városától északra két, szinte egyforma csúcsával emelkedik ki a síkságból a Tsukuba hegység, vagy ahogyan a helyiek hívják, Tsukuba-szán. A szán megszólítás eredetileg embereknek jár, és tiszteletadást fejez ki. A japánok ősi vallása, a sintó szerint a Földön minden teremtménynek, legyen az élő vagy élettelen, van egy istene. Ezért nagyon tisztelik és szeretik a természetet, a hegyekről pedig úgy beszélnek, mintha emberek lennének. Mikor a mentoromat, Ajumit arról kérdeztem, mikor mászhatnánk meg a hegyet, rögvest azt ajánlotta, valamikor október közepétől december elejéig menjünk, hiszen ilyenkor kezdenek sárgulni és lehullani a fák levelei, és lélegzetelállító látványban lesz részünk. A Tsukuba hegység az egyik legnépszerűbb hegy a Kantó régióban és egyike Japán száz legismertebb hegyének, ami tekintve, hogy Japán a kőzetlemezek nagy mozgékonysága és a magas vulkáni tevékenység miatt hegyekkel sűrűn szabdalt ország, azt mutatja, hogy erról a hegyről országszerte is nagyon sokan tudnak. Kirándulók ezrei keresik fel minden évben, hogy a hegy csodaszép, gazdag és színes növényvilágában és a hegyoromról nyíló kilátásban  gyönyörködjenek. 
Így hát mi is felkerekedtünk egy szép idővel kecsegtető napon, hogy meghódítsuk azt a bizonyos két csúcsot. Ajumin kívül, Ajumi barátja, Kenta és kollégái a robotfejlesztő intézetből tartottak velem. 
A képen még nagyon frissen és lelkesen pózolunk a hegy bejáratánál álló narancssárga képződménynél, a torinál:


A tori szent helyek, leggyakrabban szentélyek bejáratát jelzi, ez ugyanis átjáró az istenek és az emberek világa között. Nem sokkal a tori után egy több, mint ezer éves, ősi sintó szentély áll, ahol Izanagi-no-Mikotónak és Izanami-no-Mikotónal emeltek oltárt. A mondák szerint ők az összes istenség, és maga Japán szülői is. 



A szentély mellett kis japánkert áll:


A legenda szerint réges-régen egy istenség hosszú út után megfáradva éjjeli nyughelyet keresett magának. Előbb a Fudzsit kérte meg, adjon neki szállást. Az azonban gőgösen, tökéletes kúpjára mutatva visszautasította a kérést, mondván, neki nincsen szüksége az istenségre. A fáradt vándort végül a Tsukuba hegység fogdta be, aki még étellel-itallal is megvendégelte. Az istenség bőkezűen megjutalmazta őt később jó cselekedetéért. Ma a Fudzsi jeges, rideg és magányos, míg a Tsukuba hegyet csodálatos, buja növénytakaró fedi. 
A túraút először egy sűrű bambuszerdőn keresztül vezetett felfelé. Feljebb érve ritkultak a bambuszfák, helyüket pedig pompázatos, barna, vörös, borostyán, okker és harsogó zöld levelekkel felöltöztetett lombhullató fák vették át. A látvány valóban mesés volt. Egyetlen dolog árnyékolta be boldogságunkat: a váratlanul a fejünkre zúduló, hideg eső. Egyrészt nem túl élvezetes nyaktól lábujjig elázva kapaszkodni felfelé, másrészt fényképezni sem tudtam, mivel a képeken semmi nem látszott :(
A Tsukuba hegység ismert az érdekes alakú sziklaképződményeiről. Néhol a sziklák úgy függenek az ember feje fölött, mintha bármelyik pillanatban leeshetnének. Az elbeszélések szerint a híres és bátor harcos, Benkei is hétszer meghátrállt, mielőtt át mert volna menni a szikla alatt. Neki emléket állítva nevezik ma a sziklát Benkei nana-modorinak:


A hegycsúcsra érve már kissé alábbhagyott az eső, de a levegő meglehetősen párás és ködös volt. 






Kissé elcsigázottabban, mint induláskor :)


A hegytetőn aprócska szentély áll:


Az egyik hegycsúcsról közvetlen út vezet a másikra. Az egyik hegycsúcs Izanagi-no-Mikotót, azaz a férfi nemet, a másik, Izanami-no-Mikotót, azaz a női nemet szimbolizálja, ezáltal a hegy maga a harmónia és az egység megtestesítője. Nagyon sok házaspár mássza meg a hegyet és imádkozik a szentélynél abban a reményben, hogy házasságuk hosszan tartó és sikeres lesz. 
Mivel lefelé induláskor megint esni kezdett kezdett az eső, a sziklák pedig sikamlóssá váltak, inkább a csúcsról induló hegyi felvonót választottuk.
A nap végére nagyon elfáradtam, meg is áztam, de egyáltalán nem bántam, mert csodás élményekben volt részem! Azt hiszem, tavasszal, a szilvafavirágzás idején is el fogok ide jönni. Azt mondják, olyankor az egész hegy lila színbe borul :)

2012. november 22., csütörtök

A második laboratórium

Folytatva a laborokban tett látogatásaim leírásával, ismét az egyetemen szerzett élményeimről fogok írni.
Második alkalommal egy fiziológiai kémiával foglalkozó laborban jártam. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy sejten belüli jelátviteli rendszerek molekuláris alapjaival foglalkoznak. Igyekeznek új molekulákat felfedezni, és ezek kölcsönhatásait vizsgálva többet megtudni arról, hogyan sokszorozódnak, differenciálódnak, változtatják az alakjukat vagy mozognak a sejtek, vagy hogy hogyan alakulnak ki a rákos elváltozások. 
Mi olyan kísérleteket végeztünk, melyek során az általunk vizsgálni kívánt  fehérje olyan mesterséges génjét állítottuk elő, melyben a fehérje egy fluoreszcens fehérjéhez van kötve, majd ezt a gént emberi sejtek tenyészetébe juttattuk. A fluoreszcens anyagok fény besugárzás hatására a besugárzó fénytől kissé eltérő hullámhosszú fényt bocsátanak ki, azaz világítanak. A szín lehet sárga, piros, vagy a legnépszerűbb rikítós zöld. Ez utóbbi szín nem csak a tudósok érdeklődését keltette fel. Nekem úgy rémlik, több, Steven Segal nevével fémjelzett amerikai víruselszabadulós katasztrófafilmben is ilyen színű a halálos vírus. Nem mintha a vírusok egyébként színesek lennének is világítanának...  A kísérlet lényege tehát az volt, hogy a kérdéses fehérje színesen világított! Hiába van a sejtekben több ezer fehérje, megfelelő mikroszkóppal szemlélve elérhető, hogy csak ezt az egyet lássuk! Így például megfigyelhettük, hogy a milyen a fehérje sejten belüli térbeli eloszlása, esetleg felhalmozódik-e valamelyik sejtszervecskében vagy hogy időben történik-e valami változás. 
Maga a mikroszkóp valami új japán modell volt, ami itt szinte minden labor állandó tartozéka, és nem győzik hangsúlyozni, hogy mennyire drága. Hát, ha már a japánoknak drága, akkor biztosan valami csillagászati összegbe kerül... A mintát egy kis tálcára kell helyezni, aztán a gép becsukódik, és onnantól kezdve robotkarok lépnek működésbe. Minden egy, a mikroszkóphoz csatlakoztatott számítógépről vezérelhető.
Kiderült az is számomra, hogy a legtöbb laborban foglalkoznak egerekkel valamilyen formában, nekünk itt mégsem kellett a hányattatott sorsú rágcsálókra kezet emelnünk. Ez bizonyos szintű csodálkozással töltött el, így vicceskedve megkérdeztem, tulajdonképpen miért nem csináltatnak velünk egeres kísérleteket? Teljesen egyöntetűen vágták rá, hogy hát ők azt hallották évfolyamtársamtól, Jukitól, aki ebben a laborban dolgozik, hogy nekem rémálmaim vannak mindenféle emberevő, vérszomjas, óriás, borzas egerekről, és úgy látták jobbnak, ha nem rontanak tovább a lelki állapotomon. Micsodaaaaaaaaa???? Én kissé megilletődve, de egyúttal nem mellőzve a dologban rejlő humort, bizalmasan, mint évfolyamtársnak meséltem el az egeres álmot. Erre ő mit tett? Rögvest továbbadta a laborban dolgozóknak meg a professzornak is! Már csak ez kellett nekem... Mit gondolhatnak most ezek a kis japánok rólam?! Úgy tünik, hogy a szűkszavúság és a szégyenlősség látszata mögött a japánok meglehetősen pletykásak :) Kicsit jobban átgondolva, azt hiszem ez nem egyenlő azzal, amit mi európai szemmel nevezünk szószátyárságnak. Inkább csak szeretnék, ha a külföldi hallgatók jó éreznék magukat, de ahhoz szégyenlősek, hogy direkt rákérdezzenek, mik a vágyaik. Tapintatosabbnak érzik, hogy kerülő úton, mások közvetítésével szerezzenek információt arról, milyen az illető jelleme, mi érdekli, vagy hogy éppen van-e valami, amivel kapcsolatban rossz élményei vannak és el szeretné kerülni.   Alapvetően meg vagyok elégedve a történet szájról szájra történő terjedésének eredményével, mert semmi pénzért nem trancsíroztam volna egeret újfent :)
A professzor kivételesen jó humorú, nagy sör- és szakéivó hírében áll, így reménykedtünk benne, minket is meg fog hívni pár pohárkára. Sajnos erre nem került sor, ehelyett a hét végén bevezetett minket az irodájába, ahol egy órán keresztül szúrós szemmel, cseppet sem mulattató módon kérdezgetett minket arról, mit csináltunk az elmúlt egy hétben, mit tudunk a téma elméleti hátteréről, szakirodalmáról, illetve, hogy hogyan milyen módszerekkel tudnánk megválaszolni a kísérletek során felmerült kérdéseket. Alapvetően nagyon érdekes és inspiráló beszélgetés volt, mert nagy tudású emberről van szó, aki igyekezett belőlünk a legjobb ötleteket előhozni. 
Persze az is lehet, hogy azért nem hívott minket iszogatni, mert még korán volt neki. Ő ugyanis olyan éjfél körül szokott lelécelni ivóbárokba közvetlenül munka után(!). Azt el kell mondjam, hogy annak ellenére hogy nem vagyunk állandó tagjai a labornak, és csak egy hetet töltöttünk itt, velünk is előfordult, hogy este 10-11-kor végeztünk egy kísérlettel, valahogy mégsem tünt annyira megterhelőnek a dolog, mert nagyon megkedveltük az ott kísérletező hallgatókat, és mindig jó légkör alakult ki a laborban. 

2012. november 19., hétfő

Doho és Akatsuka park

Az időjárás kezd egyre hidegebbre fordulni, és ahogyan egyre csípősebb kint a levegő, egyre jobban esik visszagondolni a nyári napokra, amikor a hőségben és a 90%-os páratartalomban, egész nap verítékben fürödve támolyogtunk, és amikor a szabad ég alatt tölthettük az egész napot. 
Ahogyan régebben írtam, Tsukuba várost észak-dél irányban egy hosszú, fákkal szegélyezett kerékpárút szeli át, ami áthalad az egyetemi városrészen és a központon is. Ha a kollégiumtól ezen az úton dél felé kerékpározunk (olyan 5 km-t), közben két nagyon szép parkra lelhetünk. 
Először a Doho park esik utunkba. A park bejáratánál japán mesealakokról mintázott figurák fogadnak. Ezek mind nagyon népszerűek és ismertek Japánban, de én sajnos egyiket sem ismerem.


A park közepén kis tavacska található, ami tele van halakkal és madarakkal. Csomó japán (főleg a nyugdíjasok közül) azzal tölti a szabadidejét, hogy leül egy padra és nézegeti a madarakat órák hosszat. A szárnyasok cseppet sem félnek az emberektől, amiből arra következtetek, itt valamiért nem szeretik az emberek a vadkacsasültet. Még egy indok arra, miért is furcsák a japánok :) Mi azonban korántsem éreztük magunkat biztonságban, amikor a kacsák nemtetszésük jelenként vagy finom falatok reményében megrohantak minket. 





Ha a Doho parkot elhagyva tovább tekerünk, a bicikliút mentén egyre sűrűbbé válnak a fák, mígnem az egész terep erdőre nem kezd emlékeztetni. Az erdős részből szinte egy nagy tisztásként válik ki az Akatsuka park. Itt nincsenek kacsák, csak gyönyörű, rózsaszín virágokat bontogató fák, zöldellő fenyők, kis dombocskák, tarkán pompázó virágágyások, nameg a közelben levő iskolából beszivárgott egyenruhás diákok és az elmaradhatatlan, fehér micisapkás, apró léptekkel totyogó, rendületlenül mosolygó, rekreációs sétájukat végző nyugdíjasok. 







Számomra ez az eddigi legszebb park, amit Japánban láttam. Gyönyörű a színek és formák összhangja és a különböző növényfajok elrendezése.

2012. november 6., kedd

Kirándulás a Kaszumigaura tónál

Egyik szombati napon mentorommal, Ajumival és a barátjával ebédünket  a Tsukuba külvárosában levő Szamuráj étteremben költöttük el. Egy vékony rizspapír fallal elválasztott, alacsony asztalnál ültünk mezítláb és az ebédre rendelt ojakodont ízlelgettük, miközben az étel nevének etimológiáját próbálták nekem magyarázni. Pillantásom néha az ablakon átsejlő, sárgásan száradó rizsföldekre vetődött. Közelgett az aratás ideje. A nemzeti robotfejlesztő központban dolgozó Kenta arról beszélt, milyennek képzeli a jövő intelligens robotjait. Részleteket nem mesélhetett a munkájáról, hiszen az olyannyira titkos, hogy idegenek csak különleges alkalmakkor látogathatják kutatóintézetüket. Különösen igaz ez a magamfajta, messzi országból érkezett, furcsa kinézetű jövevényre, aki akár még körmönfont kém is lehet, és azzal az ürüggyel, hogy híján van a japán étkezési szokásokban és kultúrában való jártasságnak, közös étkezésre csábítja őket, hogy ott aztán csavaros módszerekkel kipuhatolja terveiket.
A beszélgetés közben Ajuminak egyszercsak az az ötlete támadt, ebéd után látogassunk el a szomszéd városban, Tsuchiurában levő Kaszumigaura tóhoz. Ez az alig pár km távolságra levő tó egész Japán-szerte ismert, ugyanis ez az ország második legnagyobb területű tava. Kezdeti lelkesedésem elég gyorsan lehűtötték: úszni, de még pancsolni sem lehet a tóban, mivel KOSZOS. Ez a pár másodperc elég volt ahhoz, hogy a gondolatain 9000 km-t tegyenek meg légvonalban, és a Palicsi-tó partján érezzem magam. Milyen váratlan meglepetés, hogy Japánban, az ultragyors vonatok, a robotok és a létező legfejlettebb technika hazájában ugyanúgy küzdenek az algák túlzott szaporodásával, mint a gazdaságilag nehéz helyzetben levő, valaha sokkal fényesebb napokat is megélt kis Szabadkán. Különösen nagy blamázs, hogy egy ilyen ismert, útikönyvekben is fellelhető tóról van szó. A gondot elvileg a környező mezőgazdasági és lakóterületekről beszivárgó magas foszfor- és nitrogéntartalmú eső- és szennyvíz okozza. Szóval fürödőzőkkel nem lehet találkozni, hajókkal, csónakokkal, horgászokkal vagy madárlesőkkel annál inkább. Mi a tó partját övező, helyes kis parkban tettünk sétát. 



A tó mentén fűfélék, nád, és mindenféle, számomra ismeretlen, ázsiai eredetű bokor, vizinövény és színes virág található. Az útikönyv szerint a  holland stílusú szélmalom 'egzotikusabbá' és különlegesebbé teszik a látképet. Hát nem tudom, én ebben semmi egzotikusat nem láttam, jobban örültem volna, ha valami hagyományos, japán stíusú épületet biggyesztenek a tó partjára. Azért felmásztunk a tetejére Ajumival a kilátás és egy fotó erejéig. 



Szép volt a kilátás a szélmalom tetejéről, mert egészen nagy környéket be lehetett látni, a növényzet pedig nagyon szép. A tavat körös-körül kerékpárút szegélyezi. Ide lehet, hogy valamikor még visszatérek.