Rendhagyó bejegyzés következik, ugyanis ezúttal arról írok, hogyan sikerült eljutnom Kaliforniába a behavazott Japánból. Hogy hogy kerültem ismét egy újabb kontinensre?
Nos, egy régebbi irásomban már pedzegettem, hogy a doktori programom Japánban nem egy szokványos képzés. Az egyik kurzusunk például arról szól, hogy egy külföldi laborban kell eltölteni néhány hetet, és ott új technikákat, kutatási módszereket tanulni, közben fejleszteni a kommunikációs képességünket és együttműködést kialakitani. Ez az egyik dolog, ami miatt a doktori programunk nagyon népszerű. Japánban ugyanis egy szokványos Ph.D. képzés ideje alatt szinte csak kisérletek végzésével foglalatoskodnak a hallgatók, órákat alig hallgatnak, külföldi utakra pedig csak akkor van lehetőségük, ha valamilyen konferenciára mennek, de csak akkor, ha van olyan eredményük, amit nyilvánosan előadhatnak, azaz esetleg a képzés utolsó évében. Ez a legtöbbjüket azért ez nem zavarja túlzottan, mert egyébként se nagyon akarózik nekik menni az angol nyelven történő kommunikációt érintő nehézségeik miatt. Nem mintha minden japán rosszul tudna angolul, de ha valamit nem tudnak tökéletesen helyesen kifejezni, akkor inkább meg se szólalnak... (erről majd máskor bővebben). Szerencsére nem mindenki gondolkodik igy, és elinditották a doktori képzésünket, ami rengeteg izgalmas lehetőséget rejt, embereket ismerhetünk meg különböző egyetemekről, kutatóintézetekből, az üzleti szférából, és már a doktorink alatt kipróbálhatjuk magunkat több területen.
Én úgy kerültem Amerikába, hogy a japán témavezetőm megismerkedett egy amerikai professzorral, aki egy új biomérnöki alkalmazást fejleszt. Témavezetőmnek megtetszett a dolog, és úgy döntött, kiküld engem egy hónapra hogy elinditsuk az együttműködést.
Az indulásom napjának reggelén olyan mennyiségű hó esett le, amire nem volt példa az utóbbi húsz évben Tokió környékén. A hiradások és az újságok hóviharról számoltak be, a közlekedés megbénült, az emberek rettegtek. Nos, a rekord mennyiségű, mindent megbénitó hó mennyisége egészen pontosan tiz centi volt, a hóviharnak nevezett dolog pedig enyhe hószállingózás.... Akár nevethetnék is az egészen, de sajnos ez a kevéske hó jelezte életem egyik leghosszabb utazásának kezdetét. Tokió környékén ugyanis szinte soha nem esik hó. Az év leghidegebb napján lehullik esetleg 1-2 cm, de ez sem túl gyakori. Ez azt jelenti, hogy az itt élők nincsenek felkészülve a havazásra, nem tudják, hogyan kell kezelni, és mindenki pánikba esik. A kellemes napsütés, a friss levegő, a ropogós, szikrázóan fehér hó, mind-mind a rémálom kezdetét jelezték.
Mivel Tsukubában hó szinte soha nem esik, értelemszerűen senkinek nincs hókotrója, és a járdákról nem volt eltakaritva a hó. A kollégiumtól a buszmegállóig a tizcentis hóban kellett magam átverekedni a harminckilós utazótáskámmal. Húzni ugye nem lehetett, mert elakadt a hóban, emelni nem lehetett, mert nehéz volt. Eltartott egy ideig, mire eljutottam az egyébként két percnyire levő megállóhoz. Ekkor azt gondoltam, vége a viszontagságaimnak, mert igaz, az út nem volt letakaritva, de az arra járó autók széttaposták a havat, és meglátásom szerint biztonságosan lehetett rajta közlekedni. Úgy tűnik azonban, hogy a Tsukubai Közlekedési Vállalatnál nem igy vélekedtek erről, mivel kb tiz perc várakozás után néhány járókelő figyelmesen a tudomásomra hozta, hogy hiába várok a buszra, a 'hóhelyzet' és az 'életveszélelyes utak' miatt nem járnak a városi buszok.
A felismerés teljesen leforrázott. Ott álltam a kollégium előtti buszmegállón a hatalmas csomagommal, és tudtam, hogy el kellett jutnom a reptérre, hogy aztán Amerikába repüljek, de még Tsukuba központjába se tudom, hogyan fogok elmenni, mert a busz nem jár. Egyébként ha sétál az ember, körülbelül tiz perc alatt be lehet érni, de mivel mindenhol állt a hó, nekem meg ott volt a kezemben a bőrönd, nem akartam belevágni, tekintve, hogy mennyit szenvedtem, mire a kollégiumtól a buszmegállóig elverekedtem magam. Aztán arra gondoltam, mire vannak a barátok, ha nem arra, hogy segitsenek ilyen helyzetben, igy felhivtam egyik japán barátnőmet, akinek van autója. Mikor felvette a telefont, kiderült, hogy ő aznap a 'hóhelyzet' miatt nem igazán szándékozott kikelni az ágyból, igy még az igazak álmát aludta. Lévén, hogy a lány Japán egyik trópusi szigetén nőtt fel, és még életében nem látott havat, kissé vacilált, de azért végül igent mondott. Csak meg kell várnom, mig felkel, felöltözik, és kikotorja a kocsiját a hótakaró alól, mondta. Mikor még fél óra várakozás után is a kocsiját próbálta kiszabaditani, kezdtem feladni a reményt. Ekkor történt meg a csoda. Egy teljesen ismeretlen lány megállt előttem az autójával, és megkérdezte, Tsukuba központjába tartok-e, mert ha igen, szivesen elvisz. A lányt még életemben nem láttam, a japánok pedig nem igazán arról ismertek, hogy szivályesen szóba elegyednének és a kocsijukba invitálnának egy ismeretlent. A kedvesség és figyelmesség ilyen megnyilvánulása nagyon jól esett. Úgy tünik, a szerencse mindig akkor bukkan fel, amikor egyáltalán nem számitok rá.
A kezdeti viszontagságok után sikerült eljutnom Tsukuba központjába, ahol találkoztam a témavezetőmmel. Kiderült, hogy a busz, ami a reptérre menne nem járt, mert az autópályát lezárta a rendőrség a 'hó' miatt. Szerencsénkre, a vonatközlekedés működött Tsukuba és Tokió között, igy úgy döntöttünk, hogy vonattal bemegyünk Tokió központjába, és ott egy másik vonatra átszállva fogunk eljutni a reptérre. Tokióba érve azonban kiderült, hogy Tokióban teljesen leállt a vonatok és buszok közlekedése és semmi nem jár a reptérre. Ekkor dél volt, a járatunk pedig délután 5-kor indult, tehát 3-kor ott kellett volna lennünk a reptéren. Úgy tünt ez teljesen reménytelen, mivel Tokióban minden leállt, és emberek hatalmas tömegei vártak arra, hogy esetleg elinduljanak a reptérre menő vonatok. Témavezetőmnek az az ötlete támadt, hogy fogjunk egy taxit, és azzal menjünk ki a reptérre. Azt tudni kell, hogy a reptér nem Tokióban van, hanem onnan kb egy órányira vonattal. Autóval ennél általában még több, és mivel havasak voltak az utak, a taxis azt mondta, kb három órába fog telni, és el fog érte kérni átszámítva 300 eurót. Én persze nem tudtam volna ennyi pénzt kifizetni (nem is hiszem, hogy akartam volna), de témavezetőm azt mondta, neki ez nem gond...
Így elindult az utazásunk Tokió hóval belepett utcáin. A város teljesen más arcát mutatta, mint eddig. A megszokott, zsúfolt utcák, munkába siető, öltönyös emberek, égigérő, magassarkú cipőkben tipegő nők helyett, boldogan sétálgató családokat és a hóban önfeledten játszó gyerekeket lehetett látni. A légkör olyan volt, mintha ez a hatalmas, harmincmilliós város szabadságra ment volna. Az utakon csak lépésben lehetett haladni a hó és a dugók miatt. Japán fővárosát mozgásképtelenné tette a hó. Eképesztő, hogy ez a város, ami ellenáll mindenféle földrengésnek és tűzvésznek, teljesen összeroskad 10 cm hó alatt.
Mikor három, taxiban, döcögéssel töltött óra után a reptér közvetlen közelében voltunk, egy hívást kaptunk, amiben értesítettek minket arról, hogy a járatunkat törölték a hó miatt! Ez igazi sokk volt. Ennyi idő, stressz és idegesség után, mire sikerült a reptérig eljutnunk, kiderült, hogy teljesen hiábavaló volt az egész. Hirtelen el kellett döntenünk, mitévők legyünk. Az egyik lehetőség az volt, hogy elmegyünk a reptérre, és ott várunk, míg átírják a jegyünket és feljutunk egy San Franciscoba tartó járatra. A másik, hogy visszamegyünk Tsukubába, és onnan próbáljuk elintézni az új repülőjegyet. Az első lehetőség nem volt túlzottan bíztató, mivel több száz járatot töröltek, és a repülőtér zsúfolásig telve volt emberekkel, akik ott várakoztak. Teljesen bizonytalan volt, mikorra kapunk új jegyet, így inkább a második lehetőséget választottuk.
Témavezetőm ezért arra kérte a taxist, forduljunk meg, és vigyen el minket a tsukubai vonat legközelebbi állomására. A taxi éles fordulatot tett, és elindultunk visszafelé. A taxis a GPS-t követve bekanyarodott egy kis utcácskába, hogy rövidítsen. Úgy tünik, a fickónak semmi tapasztalata nem volt a téli utakon való vezetéssel kapcsolatban, mivel nem tünt föl neki, hogy a kis utcában, ahol alig jár autó, bizonyára érintetlenül fog állni a hó.... Teljesen természetesnek vette, hogy a GPS-t hűségesen követve belehajtson egy hatalmas hóbuckába a nyári gumijaival. Természetesen elakadtunk. Ezzel az erővel én is vezethettem volna a taxit, talán jobban jártunk volna... Hiába próbált a sofőr gázt adni, a kocsi csak nem mozdult. Témavezetőm kiszállt, hogy megtolja, de semmi eredménnyel nem járt. Úgy gondoltam, kiszállok a kocsiból, hogy könyebb legyen tolni. Akkor láttam csak, valójában hol álltunk. Én naívan azt hittem, csak a kocsi első kerekei lehetnek a hóban. Valójában az történt, hogy mind a négy kerék teljesen be volt ágyazódva a hóba, ami a kocsi alvázáig ért. Szegény sofőrnek úgy látszik, fogalma se volt arról, mi történhet, ha belehajt a hóba. Ehhez már ásó és hólapát kellett! Addigra már összesereglettek az utca lakói és a kiváncsi járókelők. Rögtön került hólapát is, és az emberek elkezdték kiásni az autót. Témavezetőm szerint ez a lehető legszokatlanabb látvány, ami valaha az utcájukban előfordulhatott. Tokióban úgy húsz éve nem esett ennyi hó, tehát a hó látványa eleve nem megszokott. Aztán ott volt a taxi, ami elakadt a hóban, amiből először kiszállt egy meglehetősen alacsony, japán, szakállas ürge (a japán férfiaknak szinte soha nincs szakálluk), majd őt követően egy magas, európai lány. Az emberek nem értették, hogy akadhatott el egy taxi az ő utcájukban a hóban, és egyébként is, miért utazik ez a két, furcsa ember együtt?? Az emberek ásták, és tolták az autót. Annyi volt csak a bökkenő, hogy egy viszonylag meredek emelkedő tetején álltunk, és a kocsit lefelé tolták. Úgy látszik azonban, hogy ez rajtam kívül senkit nem zavart, mert még a sofőr is kiszállt, és ő is elkezdte tolni. Egy ideig semmi nem történt, majd egyszer csak, a hó fogságából kiszabadult járgányt megindult lefelé a lejtőn. Üresen, sofőr nélkül. A lejtő alján aranyos kis japán kisgyerekek, építettek éppen hóembert. Mikor a sofőr meglátta, hogy az autó megállíthatatlanul szágult a gyerekek felé, kétségbeesetten elkezdett lefelé rohanni a hóban a szépen élére vasalt nadrágjában meg fényesített cipőjében. Nagy nehezen sikerült utolérnie a kocsit és megállítania, mielőtt még bárkinek is baja esett volna. Így végül a havas kaland jól végződött.
Öt taxiban, és összesen nyolc, témavezetőmmel töltött óra után Kalifornia helyett ismét Tsukubában voltam. Kimerülten zuhantam be az ágyamba. Három nappal később pedig, miután a hó elolvadt Tokióban, én felültem a repülőre, és Kalifornia felé tartottam.
