Nara, a legelső főváros

Kiotó után következő állomásunk Japán legelső fővárosa, Nara volt. Ez a város a 8. században töltötte be a fővárs szerepét. 

A japán emberre jellemző, hogy szoros közelségben él a természettel és az évszaszakok változásával. Ez például abban is megnyilvánul, hogy ha új évszak jön, lecserélik az összes dekorációt az üzletekben, és újakat tesznek ki, amik az új évszakot szimbolizálják. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy pont akkor mentünk utazni, amikor a cseresznyefák virágzásnak indultak, így minden gyönyörű, halványrózsaszín, fehér vagy lila virágokkal volt feldíszítve. Az új évszak nem csak a külsőségekben jelenik meg, hanem például az ételekben is. Nagy gondot fordítanak arra, hogy mindig legyen valami szezonális. Például a kiotói vasútállomáson japán cseresznyevirágos tejturmixokat is árultak. Persze az új kínálatnak és a külsőségeknek nem csak esztétikai értékük van, hanem ezzel a kereskedők is jól járnak. A másik dolog, amit Kiotóban igazából minden évszakban meg lehet találni, az a zöld tea és a zöld teával ízesített dolgok. Azt már említettem az előző írásban, hogy Kiotó vidékén termelik Japán legfinomabb zöld teáját. A japánokra jellemző, hogy minden város kitermel magának valamilyen brandet vagy egy különleges ételt vagy hozzávalót, ami csak rá jellemző, és amiről az emberek rá asszociálnak. Ezt a bizonyos dolgot az útikönyvek is ajánlják, ráadásul, ha elmész valahova, az az adott termék állandóan szembejön veled, tehát nem is tudod elkerülni. Voltam olyan helyen, ami az almáiról volt híres, ott minden helyen vagy almát, vagy almás sütit, vagy almás kekszet, vagy almakrémes csokit vagy almalét lehetett venni. És vették is az emberek, mert ugye az alma ezen a helyen a legjobb, tehát ki kell próbálni. Aztán volt olyan hely is, ahol a polippal ízesített keksz volt a menő, ott mindenki azt vette. Egyszóval mindig van valami, amiről az adott hely ismert, és van is igény rá. Kiotóban az egyik ilyen dolog a zöld tea. Egyszerűen nem tudod elkerülni, mert mindenhol szembe jönnek veled a zöld teás tasakok, élénkzöld csokik, torták, cukorkák, űdítők stb. Szóval végül mi is behódoltunk, többek között matcha porral ízesített gofri formájában. Ez nagyon finom, és tényleg sehol máshol nem láttam még Japánban.

Közben azon gondolkodtam, nálunk miért nincs ilyen? Állandóan arról beszél mindenki, hogy a turizmust kellene fejleszteni, és mégse történik semmi. Miért ne lehetne híressé tenni a helyi termelőket valamilyen alapanyagról, vagy kiválasztani egy adott ételt, amiről az emberek egy bizonyos helyre asszociálnak? Persze van erre néhány példa, pl a bajai halászlé vagy a tokaji bor, de szerintem ennél sokkal több ilyen kellene. Palicson például nincs egyetlen étel se, ami előterbe lenne helyezve, holott ott van a szomszédos Királyhalom falu a rengeteg gyümölcsössel, ezen kívül nagyon sok hagyományos magyar vagy szerb étel elkészítési módjának van délvidéki változata. Japánban nagyon nagy kultúrája van annak, hogy a túrizmusba beletartozik a városnézés, pihenés, de a helyi ételek élvezete is.

Ez a kis gondolatmenet után térjünk vissza Japánra és Narára! A városban találhatók a japán buddhizmus legősibb, sokszor ezer évesnél idősebb emlékei. Számos templom, szentély még ma is kiváló állapotban van, köszönhetően a japán emberek odaadó munkájának. Nara Japán egyik nagy spirituális központja és az UNESCO világöröksg része. 

Mi számos buddhista templomba látogattunk el az az egy nap alatt, amit a városban töltöttünk. A legérdekesebb a Tódaidzsi templom volt. Ez a templom több, mint ezer éves, itt található a világ legnagyobb bronz Buddha szobra és nem mellesleg a mellette levő park tele van szarvasokkal!! Nem vicc, tényleg ott mászkálnak teljesen szabadon. 

A legenda szerint több száz évvel ezelett egy buddhista szerzetes a Kantó régióból egy szarvas hátán érkezett Narába, hogy az itt levő szerzetesrendhez csatlakozzon. Úgy tartják, a ma itt élő őzek, ennek szarvasnak a leszármazottai. Ennek megfelelően isteni erőt tulajdonítanak nekik, és szentként tisztelik őket. Ennek megfelelően senki nem bánthatja őket. Az őzek teljesen szabadon járkálnak a parkban, hatalmas hordákba verődve. Az embertől egyáltalán nem félnek, sőt barátságosan megközelítenek, és szivesen fogadják, ha az ember megsímogatja őket. Mikor mi itt jártunk, éppen cserélték a bundájukat, tehát hullott a szőrük, bolyhosak voltak, és mitagadás, a legtöbb elég nyomorultul festett. Ennek megfelelően aranyosnak tartottam őket. Egészen addig, míg meg nem vásároltuk azt a bizonyos SZARVASKEKSZET, amivel a látogatók etethetik őket. Ekkor elszabadult a pokol. Azt megszoktam, hogy az emberre kutya, macska vagy nyúl ugrik, de egy több tíz kilós őz???? Ráadásul nem is egy, hanem egyszerre 5 bolyhos szőrmók?? Közben persze jól meg is taposnak a patájukkal, miközben a kekszet akarják megszerezni,!! 

Egy ponton valamelyik őz belenyalt a fényképezőgépen objektívjébe is. Tehát ha valami nem oda illőt láttok a következő képeken, az nagy valószínűséggel őznyál lesz...

Másoknak is meggyűlt a bajuk a patásokkal:

A szemtelenségüket leszámítva természetesen azért aranyosak voltak az őzek. Talán csak az volt furcsa, hogy nem a megszokott állatkerti közegben, kerítéssel elválasztva figyeltük őket.

A templomhoz érve olyan szerencsénk volt, hogy két szumó birkózóba botlottunk. Még életemben nem láttam élőben 'erősembert', avagy rikisit, ahogy a japánok mondanák. 

Mivel a szumóbirkózók a japán hagyomány élő szimbólumai, munkaköri kötelességük, hogy minden nyilvános helyen kimonóban jelenjenek meg. Elvileg ezek ketten még nem igazi szumóversenyzők, hanem növendékek. Ez megmagyarázza a viszonylag 'kis' méretüket. Aggodalomra azonban semmi ok, már csak néhány év kérdése, és ők is hurkásra hízzák magukat.

Maga a templom gyönyörű volt. Egészen hihetetlen, hogy már több, mint ezer éve itt áll. 

A világ legnagyobb bronz Buddha szobra:

A képen nem tünik annyira nagynak, de úgy képzeljétek el, hogy ez a szobor az előző képen levő épület belsejében van, és annak majdnem a tetejéig ér. Az épület előtt meg állnak emberek, tehát nagyjából össze lehet hasonlítani a méreteket. Tudom, egyszerűbb lett volna, ha odaállok mellé ... :)

A szobrot egy hosszú, járványokkal és földrengésekkel teli időszak után emeltette a császár, hogy a nép a szobor elé járulva imádkozhasson.

Még néhány kép Naráról:

Virágoznak a cseresznyefák.

Ezüst és arany templomok

Kiotói utunk utolsó napján két olyan buddhista templomban jártunk, amik Japán leghíresebbjei és leggyönyörűbbjei közé tartoznak.

Az Ezüst Pavilon a Kiotót keleti oldalról határoló hegyoldalon fekszik. A 15. században eredetileg palotaként alapította az akkori sógun, hogy legyen hova visszavonulnia. A Japánt akkoriban szabdaló belháborúkat a gyenge kezű, határozatlan vezető nem tudta megfékezni, de kúltúraszerető ember lévén maga köré gyűjtotte az ország legjobb költőit, festőit, építészeit és a tanult földesurakat. Ennek az időszaknak hatalmas jelentősége volt a japán kultúra szempontjában, hiszen ekkor alakultak ki azok a művészeti és stílusbeli irányzatok, amik alatt ma is a tradícionális japán kultúrát értjük. Ezek közé tartozik a buddhizmus zen ága, ami csak Japánra jellemző, a tradícionális építészeti stílusok, a haiku, mint versforma, a teaszertartás, vagy éppen a virágrendezés művészete, az ikebana. A sógun idősebb korában visszavonult az államügyektől, és szerzetesként élt. Ekkortól alakult át hajdani palotája buddhista templommá.

A templom neve azért Ezüst Pavilon, mert eredetileg ezüstfóliával szerették volna a falakat burkolni. Ebből végül, nem tudni miért, nem lett semmi, és ugyan a későbbi évszázadokban lett volna lehetőség rá, a templomot soha nem fejezték be. 

A templom híres a gyönyörű zen kertjéről, különösen a sziklakertjéről. Ez utóbbit én inkább 'kavicskertnek' nevezném, mivel sok kis ezer kavics formába rendezésével alakítják ki. A kavicsokat minden reggel hullámszerű formákba rendezik, ami az óceánt jelképezi. A templom és a kert az egyik legjobb példája a klasszikus, japán, wabi-sabi esztétikának. Legalábbis a japánok, akiket ismerek, mind ezt mondják. De hogy mi az a wabi-sabi, azt még a japánok se igazán tudják megmagyarázni... Angolra lefordítani pedig még nehezebb. Valóban, megmagyarázni szinte lehetetlen, inkább csak érezni lehet. Ennek a helynek csodálatos hangulata van. Fogalmam sincs, hogy ez a kert elrendezése miatt van-e, de való igaz, hogy a templom kapuin belül egy más világ van, mint odakinn. 

A wabi-sabi esztétika a nyugati ideállal szemben a dolgok mulandóságát, az állandó körforgást, a tökéletlenséget, az aszimmetriát, a visszafogottságot és a természetességet helyezi előterbe. A wabi-sabi mindig társul nyugalommal, csenddel és elmélyüléssel. És valóban, semmi komplikált nincs itt, az egyszerű dolgok elrendezése teszi a helyet varázslatossá. Olyan egyszerű részletekre gondolok itt, mint egy falba vájt ablakra, amin keresztül úgy látjuk tökéletes elrendezésben a kertet, mintha az egy festmény lenne keretbe foglalva. Vagy éppen a templomtól a hegyre vezető ösvényt burkoló terméskövek. Mindegyik kő más-más méretű, szabálytalanul elrendezve a lépcsőfokokon, azért, hogy amint az ember felfelé lépked a hegyen, ne tudjon gyorsan menni, mindig álljon meg, hogy a következő lépést megtalálja, és közben megfigyeljen és elmélyüljön a hely hangulatában.

A templomból kifelé menet még megálltunk a templom teaházában egy teára. A matcha jó minűségű zöld tea porrá őrölésével készül. Ezt keverik el forró vízben egy olyan pamaccsal, ami arra emlékeztet, amit nagyapám használt borotválkozáshoz. Az eredmény egy élénkzöld, sűrű, habos tea, ami egyhén kesernyés. A kiotói az egyik leghíresebb teatermő vidék Japánban, itt állítják elő az ősi módszerrel készült, nagyon finom matcha teák legnagyobb részét.

A teaház élénkvörös és fekete szinei gyönyörű kontrasztot adnak a tea erőteljes zöld szinével.

Következő állomásunk egy kimonó bolt volt. Igen, jól látjátok. Nem nézelődni, vagy vásárolni tértünk be azonban, hanem kimonót szerettünk volna bérelni!! Ahogy már említettem egy korábbi írásban, Kiotó az ország ősi fővárosa, ahol még mindig él a hagyományos kultúra. A város szimbólummá vált az évek során, és mint ilyen, a japán identitás jelképe. És hogyan is lehetne autentikusabban végigjárni az ősi helyeket, mint a japánok hagyományos öltözetében, a kimonóban?! Az utóbbi években ez nagyon megszokottá vált, hogy az utcákon gyönyörű, díszes, csodálatos szinekben pompázó kimonókat látni, városszerte rengeteg japán és nem-japán turista rója az utcákat kimonóba öltözve. Nos, esetemben, akadt egy aprócska bökkenő... Mivel én elég magas vagyok, a japánok viszont elég alacsonykák, az átlag japán nő nálam olyan 15-20 centivel alacsonyabb... Tehát ez alkalommal a méret volt a lényeg. A japán barátaim felhívták előre az üzletet. és közölték velük, hogy jön velük egy meglehetősen magas külföldi is. A bolt tulajdonosa tehát felkészült: volt vagy három darab megfelelő méretű kimonó a többi ötven között... Nem sok választási lehetőség volt, így végül az élénksárga és a sötétkék helyett a rózsaszín mellett döntöttem. Szerencsére nekem csak a hosszal, de nem a szélességgel volt problémám. A bolt tulajdonosai folyton panaszkodtak, hogy mostanában annyira sok a kövér, nagydarab, külföldi nő, akik kimonót akarnak bérelni, de sehogy se megy rájuk. Különösen az amerikaiakat szidták :)

Maga az öltözet felvétele egy külön procedúra, ami idős japán nőkön kívül senkinek nem megy egyedül. Legalább három rétegből áll, de minél tehetősebb valaki, annál nagyobb a rétegek száma. A középkori Japánban a császárné 15 (!) rétegű, gyönyörű, nehéz, gazdagon díszitett selyemkimonót hordott. Miután felkerült a középső réteg, mindenféle pamutpamacsokkal tömik ki az embert, hogy eltüntessék a test gömbönyű formáit. Japánban ugyanis a női hagyományos szépségideál szerint a test legyen minél egyenesebb, és emlékeztessen egy csőre (!). 

Valószínűleg testalkatbeli különbségekből ered, hogy külföldinek soha nem áll olyan jól kimonó, mint japánnak. Fura, de akárhányszor külföldi lányt látok kimonót viselni, elég erőltetettnek tünik. Valószinűleg mi is annak tüntünk a marokkói barátnőmmel :) Szerencsére volt velünk egy japán lány is, aki megmentette a helyzetet, rajta ugyanis gyönyörűen állt a ruha :)

Az kimonónak és a különboző öveknek, zsinóroknak összeválogatása külön művészet. Egy kimonót ugyanis több féleképpen lehet viselni, attól függően, hogy milyen övet teszünk rá. A több méter hosszú selyem öv formára való kötése, és a ruha rögzítése nagyon bonyolult. A formák száma szinte a végtelennel egyenlő, de vannak köztük geommetriai alakzatok, virágok, rovarok vagy éppen madarakat szimbolizáló formák is. Kicsit olyan ez, mint az origami, csak papír helyett egy nagyon hosszú, vastag selyem övvel :)

A frizurát, amit kaptam, nem igazán értettem.... kérdezték előbb, hogy hány éves vagyok, az alapján lett megcsinálva. De továbbra se értem, hogy a japánok szerint ez egy 24 éves lány normális hajviselete, avagy azt akarták elérni, hogy középiskolásnak nézzek ki??

Lényeg a lényeg, több mint egy órás készülődés után kiléptünk az utcára és elindultunk az Arany Pavilon felé. Azaz indultunk volna, ha tudtunk volna a papucsban, meg az iszonyúan szűk kimonóban mozogni. Mert ugye, hiába lépne az ember, ha a ruha nem engedi... Beletelt bizonyos időbe, mire sikerült megszoknom, hogyan kell apró lépésekkel, csoszogva járni, és még közben levegőt is venni, különös tekintettel a lépcsőkön való le- és felfelé irányuló mozgásra vagy a buszozásra. Mert ugye Kiotóban mindenhol hegy van, tehát sokat kell lépcsőzni. Az öv annyira szoros, hogy alig lehet benne levegőhöz jutni. Szinte egész nap nem ettünk semmit, néhány édességet leszámítva, tartva attól, hogy a hasunk már nem tud tovább tágulni...

Ettől függetlenül nagyon megérte, mert pompásan éreztük magunkat, amint a szentélyeket kimonóban csoszogva jártuk végig, és még az éhséget se éreztük a hasfalunkra nehezedő nyomás miatt :)

Éés...végül eljutottunk az Arany Pavilonig!! Ez a nevéhez igazodva, valóban arany. A háromszintes pavilon legalsó szinte tradícionáis stílusban épült, fehérre van meszelve, és sötét szinű fából készültek az ajtók és ablakok, míg a két felső szint valódi arany lemezekkel van borítva!

Az Arany Pavilon csodálatosan szikrázott a délutáni napsütésben, és vetett tükörképet az előtte álló kis tóra. Ez a pazar megjelenésű, ragyogó szépségű templom szintén teaháznak épült valaha. Elképzeltük, milyen lehet ebben a csodálatos épületben teázni, és közben a vízre vetülő arany tükörképben és a tavat körülvevő kertben gyönyörködni. Sajnos ma már az épületbe látogatók nem léphetnek be, így nem maradt nekünk más, mint hogy a kívülről csodáljuk.

A végére még néhány kép a Kiotóban töltött nap hátralevő részéről: