Ezüst és arany templomok

Kiotói utunk utolsó napján két olyan buddhista templomban jártunk, amik Japán leghíresebbjei és leggyönyörűbbjei közé tartoznak.

Az Ezüst Pavilon a Kiotót keleti oldalról határoló hegyoldalon fekszik. A 15. században eredetileg palotaként alapította az akkori sógun, hogy legyen hova visszavonulnia. A Japánt akkoriban szabdaló belháborúkat a gyenge kezű, határozatlan vezető nem tudta megfékezni, de kúltúraszerető ember lévén maga köré gyűjtotte az ország legjobb költőit, festőit, építészeit és a tanult földesurakat. Ennek az időszaknak hatalmas jelentősége volt a japán kultúra szempontjában, hiszen ekkor alakultak ki azok a művészeti és stílusbeli irányzatok, amik alatt ma is a tradícionális japán kultúrát értjük. Ezek közé tartozik a buddhizmus zen ága, ami csak Japánra jellemző, a tradícionális építészeti stílusok, a haiku, mint versforma, a teaszertartás, vagy éppen a virágrendezés művészete, az ikebana. A sógun idősebb korában visszavonult az államügyektől, és szerzetesként élt. Ekkortól alakult át hajdani palotája buddhista templommá.

A templom neve azért Ezüst Pavilon, mert eredetileg ezüstfóliával szerették volna a falakat burkolni. Ebből végül, nem tudni miért, nem lett semmi, és ugyan a későbbi évszázadokban lett volna lehetőség rá, a templomot soha nem fejezték be. 

A templom híres a gyönyörű zen kertjéről, különösen a sziklakertjéről. Ez utóbbit én inkább 'kavicskertnek' nevezném, mivel sok kis ezer kavics formába rendezésével alakítják ki. A kavicsokat minden reggel hullámszerű formákba rendezik, ami az óceánt jelképezi. A templom és a kert az egyik legjobb példája a klasszikus, japán, wabi-sabi esztétikának. Legalábbis a japánok, akiket ismerek, mind ezt mondják. De hogy mi az a wabi-sabi, azt még a japánok se igazán tudják megmagyarázni... Angolra lefordítani pedig még nehezebb. Valóban, megmagyarázni szinte lehetetlen, inkább csak érezni lehet. Ennek a helynek csodálatos hangulata van. Fogalmam sincs, hogy ez a kert elrendezése miatt van-e, de való igaz, hogy a templom kapuin belül egy más világ van, mint odakinn. 

A wabi-sabi esztétika a nyugati ideállal szemben a dolgok mulandóságát, az állandó körforgást, a tökéletlenséget, az aszimmetriát, a visszafogottságot és a természetességet helyezi előterbe. A wabi-sabi mindig társul nyugalommal, csenddel és elmélyüléssel. És valóban, semmi komplikált nincs itt, az egyszerű dolgok elrendezése teszi a helyet varázslatossá. Olyan egyszerű részletekre gondolok itt, mint egy falba vájt ablakra, amin keresztül úgy látjuk tökéletes elrendezésben a kertet, mintha az egy festmény lenne keretbe foglalva. Vagy éppen a templomtól a hegyre vezető ösvényt burkoló terméskövek. Mindegyik kő más-más méretű, szabálytalanul elrendezve a lépcsőfokokon, azért, hogy amint az ember felfelé lépked a hegyen, ne tudjon gyorsan menni, mindig álljon meg, hogy a következő lépést megtalálja, és közben megfigyeljen és elmélyüljön a hely hangulatában.

A templomból kifelé menet még megálltunk a templom teaházában egy teára. A matcha jó minűségű zöld tea porrá őrölésével készül. Ezt keverik el forró vízben egy olyan pamaccsal, ami arra emlékeztet, amit nagyapám használt borotválkozáshoz. Az eredmény egy élénkzöld, sűrű, habos tea, ami egyhén kesernyés. A kiotói az egyik leghíresebb teatermő vidék Japánban, itt állítják elő az ősi módszerrel készült, nagyon finom matcha teák legnagyobb részét.

A teaház élénkvörös és fekete szinei gyönyörű kontrasztot adnak a tea erőteljes zöld szinével.

Következő állomásunk egy kimonó bolt volt. Igen, jól látjátok. Nem nézelődni, vagy vásárolni tértünk be azonban, hanem kimonót szerettünk volna bérelni!! Ahogy már említettem egy korábbi írásban, Kiotó az ország ősi fővárosa, ahol még mindig él a hagyományos kultúra. A város szimbólummá vált az évek során, és mint ilyen, a japán identitás jelképe. És hogyan is lehetne autentikusabban végigjárni az ősi helyeket, mint a japánok hagyományos öltözetében, a kimonóban?! Az utóbbi években ez nagyon megszokottá vált, hogy az utcákon gyönyörű, díszes, csodálatos szinekben pompázó kimonókat látni, városszerte rengeteg japán és nem-japán turista rója az utcákat kimonóba öltözve. Nos, esetemben, akadt egy aprócska bökkenő... Mivel én elég magas vagyok, a japánok viszont elég alacsonykák, az átlag japán nő nálam olyan 15-20 centivel alacsonyabb... Tehát ez alkalommal a méret volt a lényeg. A japán barátaim felhívták előre az üzletet. és közölték velük, hogy jön velük egy meglehetősen magas külföldi is. A bolt tulajdonosa tehát felkészült: volt vagy három darab megfelelő méretű kimonó a többi ötven között... Nem sok választási lehetőség volt, így végül az élénksárga és a sötétkék helyett a rózsaszín mellett döntöttem. Szerencsére nekem csak a hosszal, de nem a szélességgel volt problémám. A bolt tulajdonosai folyton panaszkodtak, hogy mostanában annyira sok a kövér, nagydarab, külföldi nő, akik kimonót akarnak bérelni, de sehogy se megy rájuk. Különösen az amerikaiakat szidták :)

Maga az öltözet felvétele egy külön procedúra, ami idős japán nőkön kívül senkinek nem megy egyedül. Legalább három rétegből áll, de minél tehetősebb valaki, annál nagyobb a rétegek száma. A középkori Japánban a császárné 15 (!) rétegű, gyönyörű, nehéz, gazdagon díszitett selyemkimonót hordott. Miután felkerült a középső réteg, mindenféle pamutpamacsokkal tömik ki az embert, hogy eltüntessék a test gömbönyű formáit. Japánban ugyanis a női hagyományos szépségideál szerint a test legyen minél egyenesebb, és emlékeztessen egy csőre (!). 

Valószínűleg testalkatbeli különbségekből ered, hogy külföldinek soha nem áll olyan jól kimonó, mint japánnak. Fura, de akárhányszor külföldi lányt látok kimonót viselni, elég erőltetettnek tünik. Valószinűleg mi is annak tüntünk a marokkói barátnőmmel :) Szerencsére volt velünk egy japán lány is, aki megmentette a helyzetet, rajta ugyanis gyönyörűen állt a ruha :)

Az kimonónak és a különboző öveknek, zsinóroknak összeválogatása külön művészet. Egy kimonót ugyanis több féleképpen lehet viselni, attól függően, hogy milyen övet teszünk rá. A több méter hosszú selyem öv formára való kötése, és a ruha rögzítése nagyon bonyolult. A formák száma szinte a végtelennel egyenlő, de vannak köztük geommetriai alakzatok, virágok, rovarok vagy éppen madarakat szimbolizáló formák is. Kicsit olyan ez, mint az origami, csak papír helyett egy nagyon hosszú, vastag selyem övvel :)

A frizurát, amit kaptam, nem igazán értettem.... kérdezték előbb, hogy hány éves vagyok, az alapján lett megcsinálva. De továbbra se értem, hogy a japánok szerint ez egy 24 éves lány normális hajviselete, avagy azt akarták elérni, hogy középiskolásnak nézzek ki??

Lényeg a lényeg, több mint egy órás készülődés után kiléptünk az utcára és elindultunk az Arany Pavilon felé. Azaz indultunk volna, ha tudtunk volna a papucsban, meg az iszonyúan szűk kimonóban mozogni. Mert ugye, hiába lépne az ember, ha a ruha nem engedi... Beletelt bizonyos időbe, mire sikerült megszoknom, hogyan kell apró lépésekkel, csoszogva járni, és még közben levegőt is venni, különös tekintettel a lépcsőkön való le- és felfelé irányuló mozgásra vagy a buszozásra. Mert ugye Kiotóban mindenhol hegy van, tehát sokat kell lépcsőzni. Az öv annyira szoros, hogy alig lehet benne levegőhöz jutni. Szinte egész nap nem ettünk semmit, néhány édességet leszámítva, tartva attól, hogy a hasunk már nem tud tovább tágulni...

Ettől függetlenül nagyon megérte, mert pompásan éreztük magunkat, amint a szentélyeket kimonóban csoszogva jártuk végig, és még az éhséget se éreztük a hasfalunkra nehezedő nyomás miatt :)

Éés...végül eljutottunk az Arany Pavilonig!! Ez a nevéhez igazodva, valóban arany. A háromszintes pavilon legalsó szinte tradícionáis stílusban épült, fehérre van meszelve, és sötét szinű fából készültek az ajtók és ablakok, míg a két felső szint valódi arany lemezekkel van borítva!

Az Arany Pavilon csodálatosan szikrázott a délutáni napsütésben, és vetett tükörképet az előtte álló kis tóra. Ez a pazar megjelenésű, ragyogó szépségű templom szintén teaháznak épült valaha. Elképzeltük, milyen lehet ebben a csodálatos épületben teázni, és közben a vízre vetülő arany tükörképben és a tavat körülvevő kertben gyönyörködni. Sajnos ma már az épületbe látogatók nem léphetnek be, így nem maradt nekünk más, mint hogy a kívülről csodáljuk.

A végére még néhány kép a Kiotóban töltött nap hátralevő részéről: