Első hetem egy laborban

Előző bejegyzésemben említettem, hogy azon kívül, hogy kurzusokat hallgatunk, mindannyian valamilyen kutatómunkát is fogunk végezni. A japán hallgatókat nem számítva ismeretlen nekünk még a Tsukubai Egyetem, sem a tanárokat, sem a kutatási témájukat nem ismerjük. A magyarországi gyakorlathoz képest különlegesnek számít, hogy minket nem úgy vettek fel erre a képzésre, hogy lett volna témavezetőnk vagy kutatási tervünk, illetve nem mondható el az sem, hogy egy hallgató csupán egy tanár felügyelete alá tartozna. A Humán Biológia Ph.D. Programhoz számos tanár tartozik az egyetem Orvosi Karáról vagy a Kémiai és Matematikai Intézetből. A képzés első évében még egyáltalán nem kötelező kutatási témát választani, több helyre el lehet menni tapasztalatot szerezni. Ennek része a Basic Experiments in Human Biology nevű tantárgyunk (Alapvető kísérletek a humán biológiában), aminek során mindenkinek lehetősége nyílik arra, hogy négy, kiválasztott laborban eltöltsön egy hetet. A laborok befogadóképessége korlátozott, illetve hogy elkerüjék az emberek aránytalan eloszlását, mindenkinek egy hat nevet tartalmazó kívánságlistát kellett eljuttatnia a programunkért felelős mindenható professzornak, aki aztán eldönti ki, hova mehet. Nem véletlenül írom, hogy mindenható. A japán munkahelyeken, így az egyetemeken is nagyon fontos szerepet tölt be a hierarchia, úgy mint az idősebbek, tapasztaltabbak tisztelete, a felettesektől való erős függés vagy éppen a felettesek korlátlan uralma az alattuk elhelyezkedőkön. Ami a mi mindenható professzorunkat illeti, azt hallottam gyakorlatilag mindenbe van beleszólása: eldöntheti kinek mit kell csinálnia, embereket állásáról dönthet vagy éppen arról, valakinek elfogadják-e a doktori dolgozatát. Nos, ő határozott arról, hogy melyik négy laborba mehetek el az elkövetkező hetekben. Egy furcsaságot leszámítva olyan helyeken leszek, amiket megjelöltem, így nagy izgalommal vágtam bele az elkövetkező hetek munkájába.

Az első laborban, ahova elmehettem, a fehérjék sejten belüli lebontásának mechanizmusával és szabályzásával foglalkoznak. Ez egy nagyon fontos és érdekes terület, mivel igen szerteágazó vonatkozásai vannak, számos betegség a fehérjék lebontásának zavarából ered. Csak hogy a legismertebb példákat említsem: a daganatos betegségek vagy az Alzheimer-kór is ide sorolható, de ezen kívül még rengeteg ilyen létezik. Olyannyira fontos területről van szó, hogy a 2004-es kémiai Nobel-díjat ennek a rendszernek a felfedezéséért itélték oda, többek között a magyar származású, izraeli biokémikusnak, Avram Hershkonak. Az új, szabályzó fehérjék felfedezése napjainkban is az egyik legfontosabb és legtöbbet idézett kutatási területnek számít. 

A professzor nagyon kedves volt velünk. Az első napot egy kis előadással kezdtük, melyben röviden beszélt a téma elméleti hátteréről, majd arról, ő milyen kutatásokat végez. Az idő további részében már a kísérletezésen volt a hangsúly. 

Mint mondtam, ezen kurzus során az adott témához kapcsolódó alapvető kísérleteket végzünk, hiszen egy hét alatt nem lenne esély arra, hogy saját projektbe kezdjünk. Ez azonban nem jelentette, hogy unatkoztunk volna. Én különösen nem, mivel Szegeden soha nem végeztem biokémiai vagy molekuláris biológiai kísérleteket, így nekem itt minden teljesen új volt. 

Nos, az első két nap történéseit mind nagyon élveztem. Tanulmányoztuk például, hogy különböző rákellenes szerek hogyan fejtik ki a hatásukat, illetve hogyan hatnak a sejtek DNS-ének szerkezetére. Aztán volt olyan kísérlet is, amikor mesterséges géneket juttattunk emberi hámsejtek tenyészetébe, melyekről olyan fehérjék íródnak át, amik specifikusan képesek sejtszervecskékben, például mitokondriumban vagy lizoszómában felhalmozódni és ott fluoreszkálnak. Nagyon érdekes élmény volt mindezeket fluoreszcens mikroszkóppal tanulmányozni, és élőben látni, ahogy a rikítós zöldre szinezett mitokondriumok mozognak! Ilyen típusú kísérleteket máskor is szivesen végeznék!

Aztán a hét második felében jött a sokk. Elmondanám, hogy a laborok kiválasztásánál nagyon nagy súllyal vettem figyelembe, hogy hol tudok majd molekuláris jellegű kutatásokat végezni lehetőleg úgy, hogy sejteket tanulmányozok és nem kell állatok közelébe kerülnöm. Ez a labor az egyik legbiztosabb pontnak tünt ilyen szempontból. Aztán felvilágosítottak, hogy állatkísérleteket ma már szinte mindenhol végeznek. Ráadásul ebben a laborban felfedezték a fehérje lebontás három olyan új aktivátorát, amik elsősorban az ivaros szaporodás során játszanak fontos szerepet. Ilyesmit pedig nyilván csak olyan állatok esetében lehet tanulmányozni, amiknek vannak ivarszerveik, tehát a sejttenyészet vagy a baktériumok nem jöhetnek szóba... 

Történt tehát, hogy labor látogatásom harmadik napján eltelítődve az előző két napon ért kellemes élményekkel, gyanútlanul és jókedvűen sétáltam be a laborba.   Aztán hirtelen, szinte a semmiből, előkerült egy egér!! Egy ÉLŐ EGÉR! Az még hagyján, hogy viszolygok a rágcsálóktól, de ráadásul még félek is tőlük. A kapálózó, cincogó, vinnyogó, harapdáló, undorító, bűzlő, fehér szőrcsimbók láttán alig fél perc alatt teljesen elöntött az izzadság. Úgy éreztem, itt valami hatalmas árulás ért, itt engem valaki nagyon átvert! Ráadásul az egér a szokásosnál még nagyobb volt, mivel vemhes volt. Igyekeztek nyugtatgatni, semmi okom a félelemre, pár percen belül úgyis halott lesz! Elvileg nekünk kellett volna végezni vele, de erre sem én, sem koreai évfolyamtársam nem voltunk képesek, úgyhogy ezt a felettéb élvezetes feladatot a minket tanítgató kínai csaj vállalta magára. Én abban a hitben éltem, hogy ezt valamilyen injekció beadásával, humánus módon végzik el. Aztán felvilágosítottak, hogy ez nem lenne túl célravezető, hiszen ekkor a vérbe került méreg esetleg kölcsönhatásba kerülne az általunk vizsgálni kívánt molekulákkal, és meghamisítaná a kísérletünk eredményét. Szoktak még használni szén-dioxid kamrákat is, ahol az egér lassú kínszenvedések közepette megfullad. De ugye ez nem túl humánus. Szóval a legelterjedtebb módszer mostanság a DISZLOKÁCIÓ. Ez a sejtelmesen-tudományosan hangzó latin szó ezt jelenti: az egeret egy rácsos talajra helyezzük, ahol meg tud kapaszkodni mancsaival, ezután farkát és nyakát ellenkező irányba húzva hirtelen mozdulattal eltörjük a gerincét! Hazudnék, ha azt mondanám, nem kavarodott fel a gyomromban a reggeli rántotta mindezek láttán. A már élettelenül heverő egér dagadozó hasán kis bemetszést kellett ejteni ollóval, majd a bemetszésbe helyezve ujjunkat, széttépni a bőrt! Nagyjából olyan módon, mint mikor az ember egy chipses zacskót bont fel. Még most is hallom a szakadó bőr hangját a fülemben... A zsírszövet eltávolítása után a méhet fel kellett vágni, majd az ott talált kis, babszem nagyságú egér embriókat kiemelni. Volt vagy 16. Az ezek után következő lépésék már kevésbé voltak visszatetszőek számomra. Az embriókat el kellett választani egymástól, majd leválasztani róluk a méhlepényt és a magzati burkot. Mindezeket nagyon óvatosan, aprólékosan kellett végezni, hogy ne keveredjenek össze véletlenül az anya és az embrió sejtjei. Az elkülönített embriókat kibeleztük, lefejeztük, majd a maradékot ollóval kis darabkákra vágtuk. Az ezt követő különböző enzimes kezelések után kapott nagyjából homogén, rózsaszín folyadékot kis tálkákra öntve szaporítottuk a sejteket. Ezekkel aztán sok féle kísérletet lehet majd végezni!

Még fel sem ocsúdva az előző napi élmények után, negyedik nap nem is egy, hanem rögtön 4 EGÉRREL, két nősténnyel és két hímmel állított be a kínai csaj!! Természetesen mindet módszeresen, egymás után ki is végezte. Ez már az a mennyiség, amit én ilyen gyors egymásutánban lelkileg elég nehezen tudok viselni... A napi kísérlet témája: In vitro megtermékenyítés. Majd hamarosan elmagyarázom, mit jelent ez pontosan. A nőstények lemészárlása után felkaszaboltuk őket, és megkerestük a méhüket és petefészküket. A méhet a petefészekkel összekötő csövet mikroszkóp alatt felszakítva kellett petesejteket elkülönítenünk. A hímeknél a heréket kellett megkeresni, majd hüvelyk- és mutatóujjunkkal közrefogva nyomás kifejtésével az ondót kipréselni. Gyors sejtszámlálást követően kiszámítottuk, mennyi ondót kell a petékhez adni. Mivel az ondósejtek az eldobható, műanyag pipetták anyagához erősen ragadnak, üveg kapillárishoz csatlakoztatott szívócsövet használtunk a pontos mennyiség kiméréséhez. Vegyész hallgatóként rendszeresen pipettáztunk szájjal, akár mérgező vagy maró anyagokat is (feltéve, hogy nem erősen párolgó anyagról volt szó), így én azt hittem, én már nem találok semmit szokatlannak. Megaztán a vegyészek szeretik is úgy beállítani magukat, mint akik elég sok mindenre képesek, és nem félnek semmiféle anyagtól. Nos, ez a biokémikusokra vagy a biológusokra is igaz, csak más értelemben. Az egér ondó szájjal történő pipettázása mindenesetre számomra újszerű élményt jelentett... Bár ha belegondolok, ellentétben például egy sósavoldattal, ebben semmiféle káros hatású anyag nincsen, és ugye a szánkkal csak szívóerőt hozunk létre a csőben, de nem szívjuk be a folyadékot a szánkba... A megtermékenyítés ezek után már egyszerűen zajlott: a petesejteket és ondósejteket összekevertük, és vártuk a kis lombik-egérkék keletkezését! Ez a folyamat ugyanis nagyon hasonlatos ahhoz, amit emberek esetében is alkalmaznak a lombikbébi program keretében!

Szerencsére ebben a laborban sem dolgozik mindenki egérrel. Ezzek az egy hétnek az volt a célja, hogy minél szélesebb körű betekintést nyerjünk a kísérleti módszerekbe, amikkel dolgoznak. Ha netán ebben a laborban szeretnék kutatni a jövőben, nagyon sok érdekes dolgot csinálhatnék, amikhez nem kell egereket használni. Mert arra nagyon jó volt ez az egy hét, hogy megerősítsen elhatározásomban, hogy nem akarok egerekkel dolgozni!