A Tsukubától kb. 1,5-2 órányi utazásra levő Kaszama városa ad otthont Japán legrégibb krizantém fesztiváljának. Sajnos az idén 105 éves fesztivál utolsó napjára sikerült csak odaérnünk, amikor már jóval kevesebb krizantém volt kiállítva, és nagy részük kezdte magát megadni az enyészetnek. Azért ennek ellenére nagyon szép látványban volt részünk!
Kaszama városa Tsukubához hasonlóan Ibaraki prefektúrában található, így nem túlságosan messzi célpontról volt szó. Mégis kissé félve indultunk útnak marokkói évfolyamtársammal, mert egyik japán barátunk sem tudott elkisérni minket. Japánban eltájékozódni még a japánoknak sem könnyű, mert utcanévtáblák sehol nincsenek kirakva, a vasútállomásokon levő térképek pedig a Tokió környéki legforgalmasabb megállókat leszámítva japánul vannak írva, amit külföldiek ugyebár még csak elolvasni sem tudnak... Ez a csekélység azonban nem szeghette kedvünket: előre bemagolva az útvonalat és angol-japán kétnyelvű térképekkel felszerelkezve indultunk el. Végül buszozás, vonatozás, átszállás és még egy kis vonatozás után eltévedés nélkül odataláltunk Kaszamába. Ez nagy büszkeséggel tölt el, úgy érzem, most már sokkal több önbizalmam van ahhoz, hogy akár távolabbi helyekre is elutazzak. Elég bonyolult itt a tájékozódás, de ha alaposan felkészülünk, és tanulmányozzuk a térképeket, akkor nem lehetetlen.
A kaszamai vasútállomástól röpke húsz percnyi sétára található a szentély, ahol a fesztivált rendezték. Útközben ilyen házak mellett haladtunk végig.
Ez a krizantémokkal körbevett emlékmű azt jelzi, már közel járunk a fesztivál helyszínéhez:
A szentély mellett kis utcácska fut, megannyi tradícionális japán házikóval, amikben vagy éttermek működnek, vagy hagyományos japán stílusú édességeket, rágcsálnivalókat, ajándéktárgyakat, talizmánokat, teakancsókat, teáscsészéket, tányérokat, kimonókat vagy fából készült tárgyakat árusítanak.
A szentélyt változatos színű és méretű krizantémokkal és más, őszi virágokkal díszítették fel.
A nézelődés után mindketten megéheztünk, így gondoltuk, betérünk az egyik étterembe. Ilyen helyekre leginkább japánok társaságában szoktunk menni, mivel a felszolgálók a legritkább esetben képesek angolul beszélni, az étlap pedig csak japán nyelven elérhető. Szerencsére a japánul nem tudókat (vagy a a japán karaktereket még nem a felnőttek szintjén ismerő japán gyerekeket és fiatalokat) segíti, hogy a legtöbb étterem kirakatába az ételek műanyagból készült hű mását helyezik ki, illetve az étlapon az ételek megnevezése mellett nagymértű színes képek is vannak. Ez eleinte nem sokat segített nekem, mivel hiába nézegettem az ételekről készült képeket, azok annyira szokatlan külsejűek voltak, hogy nem tudtam rájönni, milyen ételt is ábrázolhatnak, vagy hogy az az étel, miből készülhet. Különösen azért, mert Japánban számos olyan hozzávalót használnak, amit mi Európában még csak hírből sem ismerünk.
Három Japánban töltött hónap alatt azért sikerült néhány japán ételt megismernünk, így kicsit nagyobb önbizalommal tudtunk ebédelni indulni. Több étterem ablakán bepillantottunk, és végül azt választottuk, ahol a legtöbben ültek bent, mondván, biztos az a legjobb. A bejárat tolóajtaján áthaladva kis, nyersfa asztalos, derengősen sötét helyiségbe jutottunk. Pincér nem volt, a konyhából a kissé maszatos kötényű szakács néni sietett elénk, hogy hellyel kínáljon. Két mondat után kiderült: egy szót sem beszél angolul. Sebaj, már megszoktuk. A meglepetés azonban az étlap kézbevételekor ért minket. A szokásos, nagyméretű, színes lapok helyett a néni két kis gyűrött papírt nyomott a kezünkbe. De óh jaj, hol vannak a képek? A papírlapokról a számunkra oly ismeretlen japán karakterek összevisszasága kacsintgatott felénk. Most mi lesz? Hirtelen átfutott az agyamon, vajon a néni tud jobban angolul, avagy mi tudunk jobban japánul? Rövid gondolkodás után kezembe vettem az étlapot, és tanulmányozni kezdtem. Az ételek nevének nagyjából 90%-át nem voltam képes elolvasni, azonban megkönnyebbülten konstatáltam, hogy a fennmaradó 10%-ot igen, sőt meg is értettem, milyen ételről volt szó. Végül magamnak csirkehúsos, zöldséges hajdinatészta levest, marokkói bartnőmnek ugyanezt a levest panírozott rákkal rendeltem. Az ebéd valóban nagyon finom volt, a kiszolgálás pedig kedves és udvarias. A étkezés befejeztével még azt is képes voltam japánul elmondani a néninek, hogy külön szeretnénk fizetni.
Úgy látszik, nem teljesen lehetetlen Japánban külföldiként elboldogulni :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése