Tsukuba-szán egy esős napon

Tsukuba városától északra két, szinte egyforma csúcsával emelkedik ki a síkságból a Tsukuba hegység, vagy ahogyan a helyiek hívják, Tsukuba-szán. A szán megszólítás eredetileg embereknek jár, és tiszteletadást fejez ki. A japánok ősi vallása, a sintó szerint a Földön minden teremtménynek, legyen az élő vagy élettelen, van egy istene. Ezért nagyon tisztelik és szeretik a természetet, a hegyekről pedig úgy beszélnek, mintha emberek lennének. Mikor a mentoromat, Ajumit arról kérdeztem, mikor mászhatnánk meg a hegyet, rögvest azt ajánlotta, valamikor október közepétől december elejéig menjünk, hiszen ilyenkor kezdenek sárgulni és lehullani a fák levelei, és lélegzetelállító látványban lesz részünk. A Tsukuba hegység az egyik legnépszerűbb hegy a Kantó régióban és egyike Japán száz legismertebb hegyének, ami tekintve, hogy Japán a kőzetlemezek nagy mozgékonysága és a magas vulkáni tevékenység miatt hegyekkel sűrűn szabdalt ország, azt mutatja, hogy erról a hegyről országszerte is nagyon sokan tudnak. Kirándulók ezrei keresik fel minden évben, hogy a hegy csodaszép, gazdag és színes növényvilágában és a hegyoromról nyíló kilátásban  gyönyörködjenek. 

Így hát mi is felkerekedtünk egy szép idővel kecsegtető napon, hogy meghódítsuk azt a bizonyos két csúcsot. Ajumin kívül, Ajumi barátja, Kenta és kollégái a robotfejlesztő intézetből tartottak velem. 

A képen még nagyon frissen és lelkesen pózolunk a hegy bejáratánál álló narancssárga képződménynél, a torinál:

A tori szent helyek, leggyakrabban szentélyek bejáratát jelzi, ez ugyanis átjáró az istenek és az emberek világa között. Nem sokkal a tori után egy több, mint ezer éves, ősi sintó szentély áll, ahol Izanagi-no-Mikotónak és Izanami-no-Mikotónal emeltek oltárt. A mondák szerint ők az összes istenség, és maga Japán szülői is. 

A szentély mellett kis japánkert áll:

A legenda szerint réges-régen egy istenség hosszú út után megfáradva éjjeli nyughelyet keresett magának. Előbb a Fudzsit kérte meg, adjon neki szállást. Az azonban gőgösen, tökéletes kúpjára mutatva visszautasította a kérést, mondván, neki nincsen szüksége az istenségre. A fáradt vándort végül a Tsukuba hegység fogdta be, aki még étellel-itallal is megvendégelte. Az istenség bőkezűen megjutalmazta őt később jó cselekedetéért. Ma a Fudzsi jeges, rideg és magányos, míg a Tsukuba hegyet csodálatos, buja növénytakaró fedi. 

A túraút először egy sűrű bambuszerdőn keresztül vezetett felfelé. Feljebb érve ritkultak a bambuszfák, helyüket pedig pompázatos, barna, vörös, borostyán, okker és harsogó zöld levelekkel felöltöztetett lombhullató fák vették át. A látvány valóban mesés volt. Egyetlen dolog árnyékolta be boldogságunkat: a váratlanul a fejünkre zúduló, hideg eső. Egyrészt nem túl élvezetes nyaktól lábujjig elázva kapaszkodni felfelé, másrészt fényképezni sem tudtam, mivel a képeken semmi nem látszott :(

A Tsukuba hegység ismert az érdekes alakú sziklaképződményeiről. Néhol a sziklák úgy függenek az ember feje fölött, mintha bármelyik pillanatban leeshetnének. Az elbeszélések szerint a híres és bátor harcos, Benkei is hétszer meghátrállt, mielőtt át mert volna menni a szikla alatt. Neki emléket állítva nevezik ma a sziklát Benkei nana-modorinak:

A hegycsúcsra érve már kissé alábbhagyott az eső, de a levegő meglehetősen párás és ködös volt. 

Kissé elcsigázottabban, mint induláskor :)

A hegytetőn aprócska szentély áll:

Az egyik hegycsúcsról közvetlen út vezet a másikra. Az egyik hegycsúcs Izanagi-no-Mikotót, azaz a férfi nemet, a másik, Izanami-no-Mikotót, azaz a női nemet szimbolizálja, ezáltal a hegy maga a harmónia és az egység megtestesítője. Nagyon sok házaspár mássza meg a hegyet és imádkozik a szentélynél abban a reményben, hogy házasságuk hosszan tartó és sikeres lesz. 

Mivel lefelé induláskor megint esni kezdett kezdett az eső, a sziklák pedig sikamlóssá váltak, inkább a csúcsról induló hegyi felvonót választottuk.

A nap végére nagyon elfáradtam, meg is áztam, de egyáltalán nem bántam, mert csodás élményekben volt részem! Azt hiszem, tavasszal, a szilvafavirágzás idején is el fogok ide jönni. Azt mondják, olyankor az egész hegy lila színbe borul :)

A második laboratórium

Folytatva a laborokban tett látogatásaim leírásával, ismét az egyetemen szerzett élményeimről fogok írni.

Második alkalommal egy fiziológiai kémiával foglalkozó laborban jártam. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy sejten belüli jelátviteli rendszerek molekuláris alapjaival foglalkoznak. Igyekeznek új molekulákat felfedezni, és ezek kölcsönhatásait vizsgálva többet megtudni arról, hogyan sokszorozódnak, differenciálódnak, változtatják az alakjukat vagy mozognak a sejtek, vagy hogy hogyan alakulnak ki a rákos elváltozások. 

Mi olyan kísérleteket végeztünk, melyek során az általunk vizsgálni kívánt  fehérje olyan mesterséges génjét állítottuk elő, melyben a fehérje egy fluoreszcens fehérjéhez van kötve, majd ezt a gént emberi sejtek tenyészetébe juttattuk. A fluoreszcens anyagok fény besugárzás hatására a besugárzó fénytől kissé eltérő hullámhosszú fényt bocsátanak ki, azaz világítanak. A szín lehet sárga, piros, vagy a legnépszerűbb rikítós zöld. Ez utóbbi szín nem csak a tudósok érdeklődését keltette fel. Nekem úgy rémlik, több, Steven Segal nevével fémjelzett amerikai víruselszabadulós katasztrófafilmben is ilyen színű a halálos vírus. Nem mintha a vírusok egyébként színesek lennének is világítanának...  A kísérlet lényege tehát az volt, hogy a kérdéses fehérje színesen világított! Hiába van a sejtekben több ezer fehérje, megfelelő mikroszkóppal szemlélve elérhető, hogy csak ezt az egyet lássuk! Így például megfigyelhettük, hogy a milyen a fehérje sejten belüli térbeli eloszlása, esetleg felhalmozódik-e valamelyik sejtszervecskében vagy hogy időben történik-e valami változás. 

Maga a mikroszkóp valami új japán modell volt, ami itt szinte minden labor állandó tartozéka, és nem győzik hangsúlyozni, hogy mennyire drága. Hát, ha már a japánoknak drága, akkor biztosan valami csillagászati összegbe kerül... A mintát egy kis tálcára kell helyezni, aztán a gép becsukódik, és onnantól kezdve robotkarok lépnek működésbe. Minden egy, a mikroszkóphoz csatlakoztatott számítógépről vezérelhető.

Kiderült az is számomra, hogy a legtöbb laborban foglalkoznak egerekkel valamilyen formában, nekünk itt mégsem kellett a hányattatott sorsú rágcsálókra kezet emelnünk. Ez bizonyos szintű csodálkozással töltött el, így vicceskedve megkérdeztem, tulajdonképpen miért nem csináltatnak velünk egeres kísérleteket? Teljesen egyöntetűen vágták rá, hogy hát ők azt hallották évfolyamtársamtól, Jukitól, aki ebben a laborban dolgozik, hogy nekem rémálmaim vannak mindenféle emberevő, vérszomjas, óriás, borzas egerekről, és úgy látták jobbnak, ha nem rontanak tovább a lelki állapotomon. Micsodaaaaaaaaa???? Én kissé megilletődve, de egyúttal nem mellőzve a dologban rejlő humort, bizalmasan, mint évfolyamtársnak meséltem el az egeres álmot. Erre ő mit tett? Rögvest továbbadta a laborban dolgozóknak meg a professzornak is! Már csak ez kellett nekem... Mit gondolhatnak most ezek a kis japánok rólam?! Úgy tünik, hogy a szűkszavúság és a szégyenlősség látszata mögött a japánok meglehetősen pletykásak :) Kicsit jobban átgondolva, azt hiszem ez nem egyenlő azzal, amit mi európai szemmel nevezünk szószátyárságnak. Inkább csak szeretnék, ha a külföldi hallgatók jó éreznék magukat, de ahhoz szégyenlősek, hogy direkt rákérdezzenek, mik a vágyaik. Tapintatosabbnak érzik, hogy kerülő úton, mások közvetítésével szerezzenek információt arról, milyen az illető jelleme, mi érdekli, vagy hogy éppen van-e valami, amivel kapcsolatban rossz élményei vannak és el szeretné kerülni.   Alapvetően meg vagyok elégedve a történet szájról szájra történő terjedésének eredményével, mert semmi pénzért nem trancsíroztam volna egeret újfent :)

A professzor kivételesen jó humorú, nagy sör- és szakéivó hírében áll, így reménykedtünk benne, minket is meg fog hívni pár pohárkára. Sajnos erre nem került sor, ehelyett a hét végén bevezetett minket az irodájába, ahol egy órán keresztül szúrós szemmel, cseppet sem mulattató módon kérdezgetett minket arról, mit csináltunk az elmúlt egy hétben, mit tudunk a téma elméleti hátteréről, szakirodalmáról, illetve, hogy hogyan milyen módszerekkel tudnánk megválaszolni a kísérletek során felmerült kérdéseket. Alapvetően nagyon érdekes és inspiráló beszélgetés volt, mert nagy tudású emberről van szó, aki igyekezett belőlünk a legjobb ötleteket előhozni. 

Persze az is lehet, hogy azért nem hívott minket iszogatni, mert még korán volt neki. Ő ugyanis olyan éjfél körül szokott lelécelni ivóbárokba közvetlenül munka után(!). Azt el kell mondjam, hogy annak ellenére hogy nem vagyunk állandó tagjai a labornak, és csak egy hetet töltöttünk itt, velünk is előfordult, hogy este 10-11-kor végeztünk egy kísérlettel, valahogy mégsem tünt annyira megterhelőnek a dolog, mert nagyon megkedveltük az ott kísérletező hallgatókat, és mindig jó légkör alakult ki a laborban. 

Doho és Akatsuka park

Az időjárás kezd egyre hidegebbre fordulni, és ahogyan egyre csípősebb kint a levegő, egyre jobban esik visszagondolni a nyári napokra, amikor a hőségben és a 90%-os páratartalomban, egész nap verítékben fürödve támolyogtunk, és amikor a szabad ég alatt tölthettük az egész napot. 

Ahogyan régebben írtam, Tsukuba várost észak-dél irányban egy hosszú, fákkal szegélyezett kerékpárút szeli át, ami áthalad az egyetemi városrészen és a központon is. Ha a kollégiumtól ezen az úton dél felé kerékpározunk (olyan 5 km-t), közben két nagyon szép parkra lelhetünk. 

Először a Doho park esik utunkba. A park bejáratánál japán mesealakokról mintázott figurák fogadnak. Ezek mind nagyon népszerűek és ismertek Japánban, de én sajnos egyiket sem ismerem.

A park közepén kis tavacska található, ami tele van halakkal és madarakkal. Csomó japán (főleg a nyugdíjasok közül) azzal tölti a szabadidejét, hogy leül egy padra és nézegeti a madarakat órák hosszat. A szárnyasok cseppet sem félnek az emberektől, amiből arra következtetek, itt valamiért nem szeretik az emberek a vadkacsasültet. Még egy indok arra, miért is furcsák a japánok :) Mi azonban korántsem éreztük magunkat biztonságban, amikor a kacsák nemtetszésük jelenként vagy finom falatok reményében megrohantak minket. 

Ha a Doho parkot elhagyva tovább tekerünk, a bicikliút mentén egyre sűrűbbé válnak a fák, mígnem az egész terep erdőre nem kezd emlékeztetni. Az erdős részből szinte egy nagy tisztásként válik ki az Akatsuka park. Itt nincsenek kacsák, csak gyönyörű, rózsaszín virágokat bontogató fák, zöldellő fenyők, kis dombocskák, tarkán pompázó virágágyások, nameg a közelben levő iskolából beszivárgott egyenruhás diákok és az elmaradhatatlan, fehér micisapkás, apró léptekkel totyogó, rendületlenül mosolygó, rekreációs sétájukat végző nyugdíjasok. 

Számomra ez az eddigi legszebb park, amit Japánban láttam. Gyönyörű a színek és formák összhangja és a különböző növényfajok elrendezése.

Kirándulás a Kaszumigaura tónál

Egyik szombati napon mentorommal, Ajumival és a barátjával ebédünket  a Tsukuba külvárosában levő Szamuráj étteremben költöttük el. Egy vékony rizspapír fallal elválasztott, alacsony asztalnál ültünk mezítláb és az ebédre rendelt ojakodont ízlelgettük, miközben az étel nevének etimológiáját próbálták nekem magyarázni. Pillantásom néha az ablakon átsejlő, sárgásan száradó rizsföldekre vetődött. Közelgett az aratás ideje. A nemzeti robotfejlesztő központban dolgozó Kenta arról beszélt, milyennek képzeli a jövő intelligens robotjait. Részleteket nem mesélhetett a munkájáról, hiszen az olyannyira titkos, hogy idegenek csak különleges alkalmakkor látogathatják kutatóintézetüket. Különösen igaz ez a magamfajta, messzi országból érkezett, furcsa kinézetű jövevényre, aki akár még körmönfont kém is lehet, és azzal az ürüggyel, hogy híján van a japán étkezési szokásokban és kultúrában való jártasságnak, közös étkezésre csábítja őket, hogy ott aztán csavaros módszerekkel kipuhatolja terveiket.

A beszélgetés közben Ajuminak egyszercsak az az ötlete támadt, ebéd után látogassunk el a szomszéd városban, Tsuchiurában levő Kaszumigaura tóhoz. Ez az alig pár km távolságra levő tó egész Japán-szerte ismert, ugyanis ez az ország második legnagyobb területű tava. Kezdeti lelkesedésem elég gyorsan lehűtötték: úszni, de még pancsolni sem lehet a tóban, mivel KOSZOS. Ez a pár másodperc elég volt ahhoz, hogy a gondolatain 9000 km-t tegyenek meg légvonalban, és a Palicsi-tó partján érezzem magam. Milyen váratlan meglepetés, hogy Japánban, az ultragyors vonatok, a robotok és a létező legfejlettebb technika hazájában ugyanúgy küzdenek az algák túlzott szaporodásával, mint a gazdaságilag nehéz helyzetben levő, valaha sokkal fényesebb napokat is megélt kis Szabadkán. Különösen nagy blamázs, hogy egy ilyen ismert, útikönyvekben is fellelhető tóról van szó. A gondot elvileg a környező mezőgazdasági és lakóterületekről beszivárgó magas foszfor- és nitrogéntartalmú eső- és szennyvíz okozza. Szóval fürödőzőkkel nem lehet találkozni, hajókkal, csónakokkal, horgászokkal vagy madárlesőkkel annál inkább. Mi a tó partját övező, helyes kis parkban tettünk sétát. 

A tó mentén fűfélék, nád, és mindenféle, számomra ismeretlen, ázsiai eredetű bokor, vizinövény és színes virág található. Az útikönyv szerint a  holland stílusú szélmalom 'egzotikusabbá' és különlegesebbé teszik a látképet. Hát nem tudom, én ebben semmi egzotikusat nem láttam, jobban örültem volna, ha valami hagyományos, japán stíusú épületet biggyesztenek a tó partjára. Azért felmásztunk a tetejére Ajumival a kilátás és egy fotó erejéig. 

Szép volt a kilátás a szélmalom tetejéről, mert egészen nagy környéket be lehetett látni, a növényzet pedig nagyon szép. A tavat körös-körül kerékpárút szegélyezi. Ide lehet, hogy valamikor még visszatérek. 

Első hetem egy laborban

Előző bejegyzésemben említettem, hogy azon kívül, hogy kurzusokat hallgatunk, mindannyian valamilyen kutatómunkát is fogunk végezni. A japán hallgatókat nem számítva ismeretlen nekünk még a Tsukubai Egyetem, sem a tanárokat, sem a kutatási témájukat nem ismerjük. A magyarországi gyakorlathoz képest különlegesnek számít, hogy minket nem úgy vettek fel erre a képzésre, hogy lett volna témavezetőnk vagy kutatási tervünk, illetve nem mondható el az sem, hogy egy hallgató csupán egy tanár felügyelete alá tartozna. A Humán Biológia Ph.D. Programhoz számos tanár tartozik az egyetem Orvosi Karáról vagy a Kémiai és Matematikai Intézetből. A képzés első évében még egyáltalán nem kötelező kutatási témát választani, több helyre el lehet menni tapasztalatot szerezni. Ennek része a Basic Experiments in Human Biology nevű tantárgyunk (Alapvető kísérletek a humán biológiában), aminek során mindenkinek lehetősége nyílik arra, hogy négy, kiválasztott laborban eltöltsön egy hetet. A laborok befogadóképessége korlátozott, illetve hogy elkerüjék az emberek aránytalan eloszlását, mindenkinek egy hat nevet tartalmazó kívánságlistát kellett eljuttatnia a programunkért felelős mindenható professzornak, aki aztán eldönti ki, hova mehet. Nem véletlenül írom, hogy mindenható. A japán munkahelyeken, így az egyetemeken is nagyon fontos szerepet tölt be a hierarchia, úgy mint az idősebbek, tapasztaltabbak tisztelete, a felettesektől való erős függés vagy éppen a felettesek korlátlan uralma az alattuk elhelyezkedőkön. Ami a mi mindenható professzorunkat illeti, azt hallottam gyakorlatilag mindenbe van beleszólása: eldöntheti kinek mit kell csinálnia, embereket állásáról dönthet vagy éppen arról, valakinek elfogadják-e a doktori dolgozatát. Nos, ő határozott arról, hogy melyik négy laborba mehetek el az elkövetkező hetekben. Egy furcsaságot leszámítva olyan helyeken leszek, amiket megjelöltem, így nagy izgalommal vágtam bele az elkövetkező hetek munkájába.

Az első laborban, ahova elmehettem, a fehérjék sejten belüli lebontásának mechanizmusával és szabályzásával foglalkoznak. Ez egy nagyon fontos és érdekes terület, mivel igen szerteágazó vonatkozásai vannak, számos betegség a fehérjék lebontásának zavarából ered. Csak hogy a legismertebb példákat említsem: a daganatos betegségek vagy az Alzheimer-kór is ide sorolható, de ezen kívül még rengeteg ilyen létezik. Olyannyira fontos területről van szó, hogy a 2004-es kémiai Nobel-díjat ennek a rendszernek a felfedezéséért itélték oda, többek között a magyar származású, izraeli biokémikusnak, Avram Hershkonak. Az új, szabályzó fehérjék felfedezése napjainkban is az egyik legfontosabb és legtöbbet idézett kutatási területnek számít. 

A professzor nagyon kedves volt velünk. Az első napot egy kis előadással kezdtük, melyben röviden beszélt a téma elméleti hátteréről, majd arról, ő milyen kutatásokat végez. Az idő további részében már a kísérletezésen volt a hangsúly. 

Mint mondtam, ezen kurzus során az adott témához kapcsolódó alapvető kísérleteket végzünk, hiszen egy hét alatt nem lenne esély arra, hogy saját projektbe kezdjünk. Ez azonban nem jelentette, hogy unatkoztunk volna. Én különösen nem, mivel Szegeden soha nem végeztem biokémiai vagy molekuláris biológiai kísérleteket, így nekem itt minden teljesen új volt. 

Nos, az első két nap történéseit mind nagyon élveztem. Tanulmányoztuk például, hogy különböző rákellenes szerek hogyan fejtik ki a hatásukat, illetve hogyan hatnak a sejtek DNS-ének szerkezetére. Aztán volt olyan kísérlet is, amikor mesterséges géneket juttattunk emberi hámsejtek tenyészetébe, melyekről olyan fehérjék íródnak át, amik specifikusan képesek sejtszervecskékben, például mitokondriumban vagy lizoszómában felhalmozódni és ott fluoreszkálnak. Nagyon érdekes élmény volt mindezeket fluoreszcens mikroszkóppal tanulmányozni, és élőben látni, ahogy a rikítós zöldre szinezett mitokondriumok mozognak! Ilyen típusú kísérleteket máskor is szivesen végeznék!

Aztán a hét második felében jött a sokk. Elmondanám, hogy a laborok kiválasztásánál nagyon nagy súllyal vettem figyelembe, hogy hol tudok majd molekuláris jellegű kutatásokat végezni lehetőleg úgy, hogy sejteket tanulmányozok és nem kell állatok közelébe kerülnöm. Ez a labor az egyik legbiztosabb pontnak tünt ilyen szempontból. Aztán felvilágosítottak, hogy állatkísérleteket ma már szinte mindenhol végeznek. Ráadásul ebben a laborban felfedezték a fehérje lebontás három olyan új aktivátorát, amik elsősorban az ivaros szaporodás során játszanak fontos szerepet. Ilyesmit pedig nyilván csak olyan állatok esetében lehet tanulmányozni, amiknek vannak ivarszerveik, tehát a sejttenyészet vagy a baktériumok nem jöhetnek szóba... 

Történt tehát, hogy labor látogatásom harmadik napján eltelítődve az előző két napon ért kellemes élményekkel, gyanútlanul és jókedvűen sétáltam be a laborba.   Aztán hirtelen, szinte a semmiből, előkerült egy egér!! Egy ÉLŐ EGÉR! Az még hagyján, hogy viszolygok a rágcsálóktól, de ráadásul még félek is tőlük. A kapálózó, cincogó, vinnyogó, harapdáló, undorító, bűzlő, fehér szőrcsimbók láttán alig fél perc alatt teljesen elöntött az izzadság. Úgy éreztem, itt valami hatalmas árulás ért, itt engem valaki nagyon átvert! Ráadásul az egér a szokásosnál még nagyobb volt, mivel vemhes volt. Igyekeztek nyugtatgatni, semmi okom a félelemre, pár percen belül úgyis halott lesz! Elvileg nekünk kellett volna végezni vele, de erre sem én, sem koreai évfolyamtársam nem voltunk képesek, úgyhogy ezt a felettéb élvezetes feladatot a minket tanítgató kínai csaj vállalta magára. Én abban a hitben éltem, hogy ezt valamilyen injekció beadásával, humánus módon végzik el. Aztán felvilágosítottak, hogy ez nem lenne túl célravezető, hiszen ekkor a vérbe került méreg esetleg kölcsönhatásba kerülne az általunk vizsgálni kívánt molekulákkal, és meghamisítaná a kísérletünk eredményét. Szoktak még használni szén-dioxid kamrákat is, ahol az egér lassú kínszenvedések közepette megfullad. De ugye ez nem túl humánus. Szóval a legelterjedtebb módszer mostanság a DISZLOKÁCIÓ. Ez a sejtelmesen-tudományosan hangzó latin szó ezt jelenti: az egeret egy rácsos talajra helyezzük, ahol meg tud kapaszkodni mancsaival, ezután farkát és nyakát ellenkező irányba húzva hirtelen mozdulattal eltörjük a gerincét! Hazudnék, ha azt mondanám, nem kavarodott fel a gyomromban a reggeli rántotta mindezek láttán. A már élettelenül heverő egér dagadozó hasán kis bemetszést kellett ejteni ollóval, majd a bemetszésbe helyezve ujjunkat, széttépni a bőrt! Nagyjából olyan módon, mint mikor az ember egy chipses zacskót bont fel. Még most is hallom a szakadó bőr hangját a fülemben... A zsírszövet eltávolítása után a méhet fel kellett vágni, majd az ott talált kis, babszem nagyságú egér embriókat kiemelni. Volt vagy 16. Az ezek után következő lépésék már kevésbé voltak visszatetszőek számomra. Az embriókat el kellett választani egymástól, majd leválasztani róluk a méhlepényt és a magzati burkot. Mindezeket nagyon óvatosan, aprólékosan kellett végezni, hogy ne keveredjenek össze véletlenül az anya és az embrió sejtjei. Az elkülönített embriókat kibeleztük, lefejeztük, majd a maradékot ollóval kis darabkákra vágtuk. Az ezt követő különböző enzimes kezelések után kapott nagyjából homogén, rózsaszín folyadékot kis tálkákra öntve szaporítottuk a sejteket. Ezekkel aztán sok féle kísérletet lehet majd végezni!

Még fel sem ocsúdva az előző napi élmények után, negyedik nap nem is egy, hanem rögtön 4 EGÉRREL, két nősténnyel és két hímmel állított be a kínai csaj!! Természetesen mindet módszeresen, egymás után ki is végezte. Ez már az a mennyiség, amit én ilyen gyors egymásutánban lelkileg elég nehezen tudok viselni... A napi kísérlet témája: In vitro megtermékenyítés. Majd hamarosan elmagyarázom, mit jelent ez pontosan. A nőstények lemészárlása után felkaszaboltuk őket, és megkerestük a méhüket és petefészküket. A méhet a petefészekkel összekötő csövet mikroszkóp alatt felszakítva kellett petesejteket elkülönítenünk. A hímeknél a heréket kellett megkeresni, majd hüvelyk- és mutatóujjunkkal közrefogva nyomás kifejtésével az ondót kipréselni. Gyors sejtszámlálást követően kiszámítottuk, mennyi ondót kell a petékhez adni. Mivel az ondósejtek az eldobható, műanyag pipetták anyagához erősen ragadnak, üveg kapillárishoz csatlakoztatott szívócsövet használtunk a pontos mennyiség kiméréséhez. Vegyész hallgatóként rendszeresen pipettáztunk szájjal, akár mérgező vagy maró anyagokat is (feltéve, hogy nem erősen párolgó anyagról volt szó), így én azt hittem, én már nem találok semmit szokatlannak. Megaztán a vegyészek szeretik is úgy beállítani magukat, mint akik elég sok mindenre képesek, és nem félnek semmiféle anyagtól. Nos, ez a biokémikusokra vagy a biológusokra is igaz, csak más értelemben. Az egér ondó szájjal történő pipettázása mindenesetre számomra újszerű élményt jelentett... Bár ha belegondolok, ellentétben például egy sósavoldattal, ebben semmiféle káros hatású anyag nincsen, és ugye a szánkkal csak szívóerőt hozunk létre a csőben, de nem szívjuk be a folyadékot a szánkba... A megtermékenyítés ezek után már egyszerűen zajlott: a petesejteket és ondósejteket összekevertük, és vártuk a kis lombik-egérkék keletkezését! Ez a folyamat ugyanis nagyon hasonlatos ahhoz, amit emberek esetében is alkalmaznak a lombikbébi program keretében!

Szerencsére ebben a laborban sem dolgozik mindenki egérrel. Ezzek az egy hétnek az volt a célja, hogy minél szélesebb körű betekintést nyerjünk a kísérleti módszerekbe, amikkel dolgoznak. Ha netán ebben a laborban szeretnék kutatni a jövőben, nagyon sok érdekes dolgot csinálhatnék, amikhez nem kell egereket használni. Mert arra nagyon jó volt ez az egy hét, hogy megerősítsen elhatározásomban, hogy nem akarok egerekkel dolgozni!