Kiotó, Japán ősi fővárosa

Ez az írás bizony sokat váratott magára. Ez elmúlt fél évben egyáltalán nem bővült a blog, aminek technikai okai is voltak, de persze a lustaságom is közrejátszott. Most igyekszem pótolni a lemaradást az egyik legkedvesebb utazásomról szóló beszámolóval. 

Kiotó a 8. századtól kezdődően egészen a 19. század közepéig volt Japán fővárosa és a császári udvar székhelye. Gyönyörű fekvésével, gazdag építészeti örökségével, csodálatos hangulatú kis utcácskáival, a városban még ma is elő, hagyományos japán kultúrával az ezeréves fővárosban tett látogatás örökre feledhetetlen emlék. 

A Japán Császárság fejlődése egybefonódott a buddhizmus Kínából való átvételével, elterjedésével, átalakulásával és sok-sok kis, japán buddhista irányzat kialakulásával. A sintó, az ősi, animista vallás, a természeti lények, istenek, szörnyek és mindenféle varázslatos teremtmények tisztelete ebben az időszakban háttérbe szorult, és a szegény, tanulatlan réteg vallása lett. A buddhizmus pedig elterjedt a művelt, arisztokrata réteg és a katonák körében. A császári városban a buddhizmus virágzásnak indult, számtalan templom létesült, a város vonzotta a tanítókat és ebben a korszakban a buddhista folozófia nagy fejlődésen ment keresztül, kialakultak a csak Japánra jellemző iskolák. Ennek a korszaknak a gazdag emlékét máig őrzi a város. Megszámlálhatatlanul sok, még ma is álló, akár ezer évesnél is idősebb templom hirdeti a letünt korszak dicsőségét. Kiotó egyike azoknak a helyeknek, ahol a legtöbb Világörökség részét képező helyet láthatunk. 

A buddhista templomokban, kolostorokban még ma is élnek szerzetesek, ám ezek jelentősége már nagyon lecsökkent. A 19. században Meidzsi császár a buddhizmus tekintélyét igyekezett csökkenteni, és előtérbe helyezni az ősi vallást, a sintót. Ennek megfelelően Japánnak ma két vallása van. A legtöbb ember mindkét vallást gyakorolja, de igazán egyiket se. Ugyanis a mai japán ember nem vallásos. Sem a sintó, sem a buddhista vallás nem várja el a követőitől a templomok, szentélyek rendszeres látogatását, miséket nem tartanak. Ennek megfelelően a buddhista templomokba az emberek alkalomadtán mennek el áldást kérni vagy amikor haláleset történik. Az a furcsa helyzet állt elő ugyanis, hogy a japánok a két vallást különböző esetekre alkalmazzák, attól függően, hogy melyik használható hatásosabban az adott körülmények között, illetve melyik tud egy bizonyos történést jobban megmagyarázni. A sintó az élet vallása lett: itt ünneplik a kisgyerekeket, a nyári fesztiválokat és itt tartják az esküvőket. A buddhizmus pedig a halál vallása lett: a buddhista szerzetesek mai japán társadalomban betöltött szerepe szinte csak a temetések lebonyolítására korlátozódik. Egyelőre ennyit a bevezetésről, most pedig következzen a személyes élmények leírása.
Múlt év tavaszán úgy dömtöttünk néhány évfolyamtársammal, hogy a tavaszi szünet alatt bejárjuk Kiotót és környékét. Négyen mentünk. Ketten, én és a marokkói évfolyamtársam szinte semmit nem tudtunk a hagyományos japán kultúráról, a két japán viszont hozzáértő volt, különösen azért, mert egyikőjük sokat foglalkozik a témával. Ez természetesen nem volt hátrány, mert egész úton hallgathattuk a magyarázatait és az érdekes történeteit.
Sokat írtam a bevezetésben a japán buddhizmusról. Mikor Kiotóba értünk, mégis első utunk egy sintó szent helyre vezetett. Tulajdonképpen ez majdhogynem az egyetlen híres sintó szentély Kiotóban.

Az élénknarancssárga fakapukat, amik a képeken vannak, toriknak hivják, és a funkciójuk az, hogy átjárót képeznek a szellemi és a fizikai világ között. Minden sintó szentély közelében lehet belőlük találni, ez biztosítja, hogy az adott istenség, szellem, akinek a szentély emelték valóban meg tud jelenni.  A sintó vallás szerint minden ember és élőlény a halála után szintén szentté válik.

 A Fusimi Inari Szentély azért különleges, mert itt mindenki - magánszemély vagy akár cég - sok pénzért vásárolhat magának egy torit. A karakterek, amik az oszlopokba vannak bevésve, a személy nevét és a halálának időpontját mutatják, igy őrizve meg ezeket az embereket az emlékezetnek.

Borsos ára ellenére sokak vásárolnak maguknak torit, amiknek százai, ezrei több kilométeren keresztül szegélyezik a hegyoldon vezető utat. 

A szorosan egymás mellé simuló torik között csak keskeny sávokon át szűrődik be a megtört, narancssárgásan derengő fény. Minden egyes tori egy más embert szimbolizál, és mindezen emberek szelleme lengi be a teret, létrehozva azt a mindentől különböző aurát, amit itt érez az ember.

Persze sokáig nem merenghettünk itt, mert várt ránk Kiotó többi csodálatos látnivalója! 

Higashiyama Kiotó legjobban megőrzött történelmi városrésze. A város keleti domboldalain keresztül futó, szűk, faházakkal szegélyezett utcáin sorakozó boltok százai mind-mind a tradícionális Japánt idéző  holmikat árulnak: teáskészlet, különböző étkészletek, kerámiák, míves evőpálcikák, szárított zöldségek, halak, moszatok, édességek, aztán vannak itt kimonók, papucsok, hajtűk, táskák, ékszerek, fametszetek, berendezési tárgyak...

Higashiyama városrészen keresztül sétálva a Kiyomizu-dera templomhoz értünk. A templom neve szó szerinti fordításban tiszta vizet jelent, amit a templom a közelében levő forrásról kapott. 

Ez a templom a hegyoldalba vájt, fa állványzatra épített balkonjáról is híres, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik Kiotóra. A szerkezetet egyetlen csavar sem tartja, a lécek és gerendák szoros illeszkedése tartja össze. Régen úgy tartották, aki innen leugrik a mélységbe, és nem hal meg, minden kívánsága teljesül. 1600-tól az 1800-as évek közepéig 245 ugrást regisztráltak, és az ugrók 85%-a túlélte a 13 méteres zuhanást. Arról persze nem szól a fáma, hogy milyen állapotban telt el életük hátralevő része, így mi inkább úgy döntöttünk nem ilyen módon probáljuk valóra váltani a kívánságainkat :)

Szilvafa virágzás a Tsukuba hegyen

A Tsukuba hegység lejtőin megbúvó sziklakert több száz apró szilvafája minden tavasszal virágot bont, és a hegyoldal légies, fehér és rózsaszin virágszirom ködbe burkolózik. Két évfolyamtársammal felmásztunk a hegyre, hogy a virágok szépségében gyönyörködjünk és élvezzük a fák mennyei illatát. 

A császári palota és könyéke Tokióban

Japán császárság. És mint ilyen, rendelkezik császárral. A császári család rezidenciája évszázadokon keresztül Kiotóban volt. Az ország feletti tényleges uralom azonban nagyon sokáig a sógun és a szamurájok kezében volt. A sógun 19. században bekövetkezett bukása után a hatalom ismét a császár kezébe került, és ekkorra tehető, hogy az uralkodói család a sógun palotájába költözött és rezidenciáját Tokióba helyezte át. Azóta számos átalakítás történt, többek között egy teljesen új palota felépítése, ami ma a az uralkodói család lakhelyéül szolgál. Erre a részre látogatók természetesen nem léphetnek be, de a császári palota keleti kertjei és a sógun palotájának maradványai mindenki előtt nyitva állnak. 

A kiránduláshoz társaságom akadt szegedi témavezetőm egyik doktoranduszának, Istvánnak személyében. Ő három hónapot tölt Japánban kutatással. Mivel japán harművészettel is foglalkozik, és érdeklődik a japán kultúra iránt, ő valószínűleg sokkal több és pontosabb információval tudna szolgálni a sóguni erődítményről és a szamuráj kultúrál mint én, de mivel ennek a blognak én vagyok a szerzője, a kedves olvasónak be kell érnie az én hiányos ismeretanyagommal :P

Tokió központi részéről, a Tokió névre hallgató vasútállomástól indultunk. Itt csatlakoztunk a japán önkéntes idegenvezetők által szervezett túrához.

A Tokióban puszító számos tűzvész miatt az épületegyüttes elég nagy része megsemmisült, csupán néhány, kisebb épület, a vizesárok, a magas kőfal és kapuk emlékeztetnek a valamikori sóguni erődítményre.

A sógun látogatóinak számos ellenőrző ponton és kapun kellett áthaladniuk, mire a sógun színe elé járulhattak. A legelső kapu dísze egy tigrisszájú, halfarkú lény. A japán mitológia ezen állata a tűzesetek ellen hivatott védelmet nyújtani. Úgy tünik azonban, hogy a babona mégsem bizonyul igaznak, hiszen a palota többször is leégett még az után is, hogy a szobrot a kapura szerelték.

A látogatók rendszerint gyaloghintón érkeztek, de amikor az ellenőrző pontokhoz értek, ki kellett szállniuk a hintóból és megmutatni magukat az erődöt védő katonáknak, majd a fegyvereiket leadni. Egy rövid tőrön kívül a szamurájok semmiféle fegyvert nem vihettek magukkal a palotába, ahol tilos volt párbajozni vagy bármiféle erőszakos cselekményben részt venni. A sógun így akarta megakadályozni, hogy a szamurájok az életére törjenek.

Ez a nagyobb épület valaha a sógun udvarában élő nindzsák lakhelye volt. A történészek számára még ma sem világos, miért nindzsák őrizték a sógun udvarát. Az egyik valószínűnek tetsző elmélet szerint, a nindzsák képesek voltak arra, hogy azokkal a látogatókkal, akik a sógunra veszélyt jelentettek vagy sértették érdekeit, gyorsan és észrevétlenül végezzenek.

Ha tovább haladunk az erődítmény belseje felé, újabb őrtornnyal találkozhatunk.

Ennek a kőrakásnak a helyén valaha ez a többszintes őrtorony állt.

Azt mondják, a maga idejében innen lehetett legtovább ellátni Tokióban. Kár, hogy azóta leégett, és csak ez a halom kő maradt a helyén. Manapság leginkább olyan funkciója van, hogy az ember felmászik rá, és fotókat készít a palota kertjéről. Például ilyeneket:

A császári palota kertjének hátteréül az égig nyúló felhőkarcolók szolgálnak. A régmúlt, a tradíciók és az ultramodern keveredése, ami annyira jellemző Tokióra és egész Japánra.

A kőhalom tetején például csoportképet is lehet készíteni a kimonóba öltözött idegenvezetőinkkel meg a többi turistával:

Ha tovább haladunk a kert belseje felé, a tágas, füves tér lassan átalakul apró, emberkéz által formált fákkal, tavacskákkal, bambuszfákkal és virágokkal szabdalt gyönyörű, árnyas ligetté.

Miután kigyönyörködtük magunkat a császári palota kertjében, felfedezhetjük az azt körbevevő városrészt. Az új és a régi keveredése, a fejlődés, de mindeközben a régi értékek megőrzése nagyon jellemző erre a kerületre. Ezt az épületet például nem akarták lebontani töréneti értéke miatt, de kellett a hely egy irodaház felhúzásához, hát ráépítettek a tetejére:

Szerintem nagyon izgalmas megoldás. Budapest külsőbb kerületeiben is simán el tudnék képzelni ilyet. Vagy egy ilyet, amikor a toronyház 'átnyúlik' egy másik épület felett:

István tradícionális japán faliképet szeretett volna venni, ezért elsétáltunk a közelben levő 'könyvesbolt kerületbe'. Sajnos az összes könyv japánul volt, így én nem vettem semmit, István viszont talált több igazán szép képet. Itt is láttunk érdekes épületeket. 

A túlzsúfoltság és a helyhiány miatt Tokióban minden létező négyzetcentimétert kihasználnak építkezésre, így születhetnek meg ezek az egy szoba alapterületű, benyomorított képződmények :)

És a végére: István lefényképezte, amint a Tokiói vasúthálózat japánul írt térképén eligazodva próbálok az automatából vonatjegyet venni. Legalább a piros nyilat érti az ember...

Végül eltévedés nélkül sikerült visszatalálnunk Tsukubába. Ez azért nem kis teljesítmény két olyan embertől, aki nem tud olvasni :)

Egy japán doktori képzésről

A doktori képzésünk bevezető szemináriumáról szóló bejegyzésemben írtam először arról, milyen doktori képzésben veszek részt, milyen koncepción alapul a tanterv és milyen lehetőségeink lesznek végzés után.

Akkor még csak általános dolgokról tudtam írni, most viszont hogy már fél éve itt vagyok, így meg tudtam tapasztalni, a valóságban hogyan zajlik a képzés. 

A mi képzésünk viszonylag különlegesnek számít Japánban, hiszen nemzetközi és interdiszciplináris is. Éppen ezért a következőkben leírtak nem feltétlenül tükrözik a tipikus japán oktatási viszonyokat és módszereket, de úgy gondolom, mindenképpen érdemes velük megismerkedni és összehasonlítani a magyarországi vagy szerbiai gyakorlattal.

Klasszikus értelemben vett előadásom alig van. Csak néhány alapozó tantárgyból, pl sejtbiológiából, molekuláris biológiából és biokémiából, kémiai biológiából vagy számítógépes biológiából tudtam ilyeneket hallgatni. De ezek sem abban a passzív szellemben zajlottak, mint otthon. Nem tehetjük meg, hogy csak hátradőlünk, és szunyókálunk, mert elvárják tőlünk, hogy kérdéseket tegyünk fel a tanárnak vagy kifejtsük a véleményünket. Olyan is előfordul, hogy órán a tanár két csoportra oszt minket, és felszólít minkat arra, hogy egy általa feldobott tudományos problémán gondolkodjunk, aztán pedig mutassuk be a szerintünk valószínű megoldást. Természetesen a két csoport gyakran nem ért egyet. Ilyenkor vita következik. Szinte minden óra után beadandókat kell írnunk vagy az órán elhangzott anyagból vagy egy kiadott feladatból. Ez lehet valamilyen elgondolkodtató kérdés megválaszolása vagy irodalmazás. Általában ezek nem könnyűek, így legalább 1-2 órát kell rászáni az elkészítésükre.

Nagyon tetszenek azok az órák, amelyek nem előadásszerűek, hanem szemináriumok. Egyik kurzusomon azt tanultuk meg, hogyan tudományos cikkeket olvasni és értelmezni. Mindenkinek ki volt osztva egy közlemény, amit el kellett olvasnia, feldolgoznia és bemutatnia a többieknek. El kellett mondani a cikk problémafelvetését, meg kell indokolni, hogy miért a cikkben leírt kísérleti módszereket használták, milyen eredmények születtek, azokat hogyan kell értelmezni, ez alapján milyen hipotéziseket lehet felállítani és milyen további vizsgálatok kell következzenek. A többieknek figyelmesen kellett hallgatni, kérdéseket feltenni és a saját véleményüket kifejteni. Az osztályzásnál nem csak azt vették figyelembe, hogy ki milyen jó előadást tartott, hanem azt is, mennyit kérdezett a félév folyamán, mennyire voltak jók a kérdései(!), milyen aktívan vette ki a részét a diszkúsziókból és mennyire voltak saját, jó ötletei. 

Egyik kurzusunkon a rákkutatás újabb eredményeiről tanultunk. A kurzus három helyszínen zajlott egyszerre: a tsukubai, a kiotói és a tajpeji egyetem előadótermei videókonferenciaszerűen voltak összekötve. Az óra első felében egy tanár tartott előadást, míg a második felében hallgatók egy csoportja mutatta be az általa feldolgozott cikket. Az előadások után mind a három helyszínről lehetett kérdezni egy mikrofon segítségével. Szerintem ez egy nagyon jó módja annak, hogy több féle nézőponttal ismerkedjünk meg, és hogy jó, elgondolkodtató ötleteket halljunk. 

Egy másik kurzusunk során nem előadásokat kell hallgatnunk, hanem különböző kutatócsoportok szemináriumain részt venni. Ilyenkor vagy a hallgatók mutatják be az eredményeiket vagy egy cikket dolgoznak fel, ami témája kapcsán az adott csoport számára érdekes lehet. Ezek meglehetősen nehezen érthetőek szoktak lenni, hiszen egy nagyon specifikus témáról szólnak, amihez mi nem feltétlenül értünk. Ettől függetlenül hasznosnak érzem, mert ahelyett, hogy száraz tantermi anyagot hallgatnánk, a kutatás módszereivel ismerkedünk meg, avval hogy egy kísérlet során kapott eredmények alapján milyen következtetéseket lehet levonni, és hogy hogyan állít fel az ember egy hipotézist. A szemináriumon való tevékenységünket a tanárok minden alkalommal osztályozzák: ha valaki nem tesz fel kérdést, elégségest kap, ha kérdez, az már közepes, ha viszont jó kérdést tud feltenni, akkor kiváló. Mondanom sem kell, kiváló jegyet kapni nem könnyű. 

A kurzusokon kívül több laborban is el kell töltenünk pár hetet, hogy megismerkedjünk a kutatási témájukkal és hogy gyakorlati tudást szerezzünk. Hamarosan dől el, ki melyik kutatócsoporthoz fog csatlakozni, és milyen témával fog foglalkozni.

Összességében elmondhatom, hogy meglehetősen nagyok velünk szemben az elvárások. Az órákon sokszor nehéz és komplikált az elmondott anyag, aktívan részt kell venni mindenben, ezen kívül kísérleti munkát is kell végeznünk, ha pedig netán maradna egy kis szabadidőnk, akkor valamelyik beadandó feladaton kell dolgoznunk.