Japán császárság. És mint ilyen,
rendelkezik császárral. A császári család rezidenciája évszázadokon keresztül
Kiotóban volt. Az ország feletti tényleges uralom azonban nagyon sokáig a sógun
és a szamurájok kezében volt. A sógun 19. században bekövetkezett bukása után a
hatalom ismét a császár kezébe került, és ekkorra tehető, hogy az uralkodói
család a sógun palotájába költözött és rezidenciáját Tokióba helyezte át. Azóta
számos átalakítás történt, többek között egy teljesen új palota felépítése, ami
ma a az uralkodói család lakhelyéül szolgál. Erre a részre látogatók
természetesen nem léphetnek be, de a császári palota keleti kertjei és a sógun
palotájának maradványai mindenki előtt nyitva állnak.
A kiránduláshoz társaságom akadt
szegedi témavezetőm egyik doktoranduszának, Istvánnak személyében. Ő három
hónapot tölt Japánban kutatással. Mivel japán harművészettel is foglalkozik, és
érdeklődik a japán kultúra iránt, ő valószínűleg sokkal több és pontosabb
információval tudna szolgálni a sóguni erődítményről és a szamuráj kultúrál
mint én, de mivel ennek a blognak én vagyok a szerzője, a kedves olvasónak be
kell érnie az én hiányos ismeretanyagommal :P
Tokió központi részéről, a Tokió
névre hallgató vasútállomástól indultunk. Itt csatlakoztunk a japán önkéntes
idegenvezetők által szervezett túrához.
A Tokióban puszító számos tűzvész
miatt az épületegyüttes elég nagy része megsemmisült, csupán néhány, kisebb
épület, a vizesárok, a magas kőfal és kapuk emlékeztetnek a valamikori sóguni
erődítményre.
A sógun látogatóinak számos
ellenőrző ponton és kapun kellett áthaladniuk, mire a sógun színe elé
járulhattak. A legelső kapu dísze egy tigrisszájú, halfarkú lény. A japán
mitológia ezen állata a tűzesetek ellen hivatott védelmet nyújtani. Úgy tünik
azonban, hogy a babona mégsem bizonyul igaznak, hiszen a palota többször is
leégett még az után is, hogy a szobrot a kapura szerelték.
A látogatók rendszerint
gyaloghintón érkeztek, de amikor az ellenőrző pontokhoz értek, ki kellett
szállniuk a hintóból és megmutatni magukat az erődöt védő katonáknak, majd a
fegyvereiket leadni. Egy rövid tőrön kívül a szamurájok semmiféle fegyvert nem
vihettek magukkal a palotába, ahol tilos volt párbajozni vagy bármiféle
erőszakos cselekményben részt venni. A sógun így akarta megakadályozni, hogy a
szamurájok az életére törjenek.
Ez a nagyobb épület valaha a
sógun udvarában élő nindzsák lakhelye volt. A történészek számára még ma sem
világos, miért nindzsák őrizték a sógun udvarát. Az egyik valószínűnek tetsző
elmélet szerint, a nindzsák képesek voltak arra, hogy azokkal a látogatókkal,
akik a sógunra veszélyt jelentettek vagy sértették érdekeit, gyorsan és
észrevétlenül végezzenek.
Ha tovább haladunk az erődítmény
belseje felé, újabb őrtornnyal találkozhatunk.
Ennek a kőrakásnak a helyén
valaha ez a többszintes őrtorony állt.
Azt mondják, a maga idejében
innen lehetett legtovább ellátni Tokióban. Kár, hogy azóta leégett, és csak ez
a halom kő maradt a helyén. Manapság leginkább olyan funkciója van, hogy az
ember felmászik rá, és fotókat készít a palota kertjéről. Például ilyeneket:
A császári palota kertjének hátteréül az égig nyúló felhőkarcolók szolgálnak. A régmúlt, a tradíciók és az ultramodern keveredése, ami annyira jellemző Tokióra és egész Japánra.
A kőhalom tetején például csoportképet is lehet készíteni a kimonóba öltözött idegenvezetőinkkel meg a többi turistával:
Ha tovább haladunk a kert belseje felé, a tágas, füves tér lassan átalakul apró, emberkéz által formált fákkal, tavacskákkal, bambuszfákkal és virágokkal szabdalt gyönyörű, árnyas ligetté.
Miután kigyönyörködtük magunkat a császári palota kertjében, felfedezhetjük az azt körbevevő városrészt. Az új és a régi keveredése, a fejlődés, de mindeközben a régi értékek megőrzése nagyon jellemző erre a kerületre. Ezt az épületet például nem akarták lebontani töréneti értéke miatt, de kellett a hely egy irodaház felhúzásához, hát ráépítettek a tetejére:
Szerintem nagyon izgalmas megoldás. Budapest külsőbb kerületeiben is simán el tudnék képzelni ilyet. Vagy egy ilyet, amikor a toronyház 'átnyúlik' egy másik épület felett:
István tradícionális japán faliképet szeretett volna venni, ezért elsétáltunk a közelben levő 'könyvesbolt kerületbe'. Sajnos az összes könyv japánul volt, így én nem vettem semmit, István viszont talált több igazán szép képet. Itt is láttunk érdekes épületeket.
A túlzsúfoltság és a helyhiány miatt Tokióban minden létező négyzetcentimétert kihasználnak építkezésre, így születhetnek meg ezek az egy szoba alapterületű, benyomorított képződmények :)
És a végére: István lefényképezte, amint a Tokiói vasúthálózat japánul írt térképén eligazodva próbálok az automatából vonatjegyet venni. Legalább a piros nyilat érti az ember...
Végül eltévedés nélkül sikerült visszatalálnunk Tsukubába. Ez azért nem kis teljesítmény két olyan embertől, aki nem tud olvasni :)
